Az év legjobb animációs filmjével kezdődik az Anilogue – reklámozták a Sundance-en és Anney-ban megdicsőült Mary and Maxot mindenfelé. Pedig – minden erénye ellenére – távolról sem az. Önkényes válogatáson alapuló elemzés a legjobb hazai animációs fesztivál felhozatalából.

Animációs körökben a gyurmafilm a technika bonyolultsága, időigényes mivolta, valamint archaikusnak mondható, kézműves jellege miatt mindenek fölött áll. Ha valaki ráadásul egészestés játékfilmet készít ily módon, általában végtelen tiszteletet ébreszt társaiban. Ez történt a két lelki sérült ember között kialakuló levelezés kedves melodrámájával, az ausztrál Mary és Max-szel, ahol a valóban bravúros technikai megvalósítás elfeledtette a konstrukció néhány alapvető koncepcionális hiányosságát. A Harvie Krumpettel már Oscar-díjat is bezsebelő Adam Eliott rendező maga nyilatkozta, hogy szándéka az új filmjével, hogy az emberek annyira beleéljék magukat a történetbe, hogy elfeledkezzenek arról, hogy animációt néznek. Minek akkor animációval bíbelődni – kérdem én –, ráadásul annak is a legnehezebbikével?

Az animáció a mozgóképnek az a fajtája, ahol – elsősorban eme felnőtteknek szóló formájában – a produkció minőségét szinte minden esetben a forma és a tartalom klasszikus dichotómiájának valamilyen összhangja határozza meg. Lévén, hogy az élőszereplős mozi fényképszerű valóságrögzítésével szemben az animáció esetében a választott ábrázolási módot semmilyen mértékben nem befolyásolják a technikai adottságok, a formai kérdésekkel kapcsolatos összes lényeges döntés magán az alkotón múlik. Éppen ezért az, hogy mily módon rajzolja meg vagy el a látottakat, ehhez milyen animációs technológiát és stílust választ, szorosan összefüggésben kellene hogy legyen a történettel – illetve nem történetmesélő film esetén az ábrázolandó „tartalommal”, bármit is értsünk ez alatt. Úgy gondolom, ennek az egyensúlynak az elemzése alapvető az animációs filmek esetében, ráadásul az idei Anilogue felhozatalában szereplő legtöbb filmben kiemelten fontosnak tűnt ez probléma – így a következőkben ezt szem előtt tartva nézünk meg néhány rajzfilmet.

Első körben vissza az ábrándos lelkű levélírók történetéhez. A rendező az animáció elfeledtetése érdekében kifejezetten filmes kameramozgásokkal operáló képvilágot dolgozott ki, amelyre egyébként a forgatási helyszínként térbeli színpadot használó gyurma-animáció kivételesen alkalmas. A film technikai megvalósítása egyébként valóban elképesztő: a szinte teljesen folyamatos, a szereplők mozgása közben megvalósított kameramozgások egyszerűen lenyűgözőek. Csakhogy a koncepció fentebb vázolt hiányossága mellett az is nyilvánvaló, hogy ez a történet kevés ehhez: nagyjából féltávon a film kifejezetten leül, egyre unalmasabb az írógép körül forgó kamera felvételeit nézegetni és várni, hogy valami fordulat álljon be az eseményekben.

Ha már a gyurmánál járunk, muszáj szóba hozni a fesztivál egyik legjobb alkotását, A kis bábfiú történetét. A svéd Johannes Nyholm filmje épp amiatt jó, ami a Mary és Maxot elrontja: a túlcsiszolt profizmus helyett itt a stop-motion (stoptrükk) tökéletlenségeinek el nem takarásából származó bájos esetlenséggel találkozunk. Ráadásul a képvilág csetléseihez-botlásaihoz egy hasonlóan bicebóca történet társul. „Ez az első fejezete egy nagyon hosszú és nagyon komplikált történetnek” – köszörüli meg hangját a film elején a narrátor, majd pedig 4-5 epizód során megnézhetünk egy végtelenül egyszerű, szinte már bugyuta történetet. A kis bábfiú éppen otthon takarít, ugyanis női vendéget vár egy kis esti videózásra, ami ki tudja, miben végződhet. Az első epizódban végig csak annyit látunk, ahogy hősünk szorgosan, de ügyetlenül megpróbálja kitakarítani piciny lakását. Az igazán csodálatos ebben a filmecskében az, hogy a vizuális elrajzoltság fokával megegyező mértékben elrajzolt a történet: a sztori néhány pontján előkerül egy apró öltönyös alak, aki általában az ágy alatt lakik, és mikor hősünkbe – akit ez a figura mérhetetlenül idegesít – belebotlik, gyorsan eltűnik a falban megjelenő, eladdig láthatatlan nyílásban. Szellemes, kreatív kis északi abszurd ez.

Az abszurd északról a kortárs animáció egyik legtermékenyebb területe, Észtország jut eszembe; az észt rajzfilmeseket (Pritt Parn vezetésével) a 2000-es évek körül szerte Európában körülrajongták. Mostanra az egysíkúság miatt népszerűségük megkopott, de azért az idei Anilogue-ra is jutott egy remek kis munka. Kaspar Jancis Krokodil című, negyedóra körüli kisfilmje hordozza az észt animáció legnagyobb erényét: képes tökéletesen összhangba hozni a történet abszurditását a képi absztrakcióval. Elképesztő az a finomság, ahogy a valószerű történetben helyet kap a parányi abszurd (a pályája csúcsán lévő operaénekesnek a bemutatón megoldódik a nadrágja, amelyből mindenki megrökönyödésére két narancs gurul ki ágyéktájékról stb.), ahogyan ennek megfelelően a rajzokban felborulnak a reális arányok, és finoman absztrahálódik az alapvetően figuratív ábrázolás. A kudarc hősünket az alkoholizmus, valamint a szemközt lakó, hozzá hasonlóan exhibicionista nő karjaiba löki – akinek fürdőkádjáról később még fura dolgok derülnek ki.

Az általában rendkívül igényes, bár gyakran inkább csak pretenciózus francia animáció azért mindig képes előhúzni valami különlegeset a tarsolyából. Nem történt ez másként idén sem, Stephanie Lansaque és Francois Leroy – hongkongi melodrámák és közelebbről Wong Kar-Wai által ihletett – gyönyörű filmet hoztak Budapestre. A Mei Ling vizuálisan fotografikus és rajzolt elemek összemontírozásából jött létre, amelynek különlegessége, hogy a két különböző technikával alkotott képi elemeket azáltal mossa össze, hogy a fényképezett elő- vagy háttereket homályban hagyja, fókuszon kívül fotózza. A történet hasonló módon keveri a játékfilmszerű melodrámát a mesei elemekkel: egy magányos nő monoton mindennapjait látjuk, akihez szeretője csak nagy ritkán jut el. Egyik este polipvacsorával várja, ám az egyik kicsi polip a mosogatóban marad, hősnőnk jobb híján pohárba dobja. Telnek a napok, hónapok, s miközben a nő egyre jobban elsorvad a magánytól, az egyre nagyobbra növő és mintha szerelmessé váló polip már az egész kádat elfoglalja. Mikor végre a férfi megérkezik, a féltékeny tengeri állat úrrá lesz a helyzeten. Gyönyörű, érzékeny film, amelyet ráadásul – ha az előzsűri is úgy akarja – májusban láthatunk a Mediawave-en, ugyanis nevezték a fesztivál versenyprogramjába.

A fesztivál fődíjasa – amiről a díjat felkonferáló zsűritag elmondta, hogy igazából kompromisszum eredménye – egy melankolikus, művészieskedő lett mese (Vladimir Leschiov: Szárnyak és evezők; itt megnézhető), amely sem vizuálisan, sem története révén nem ragad magával. Az ugyancsak díjazott, Oroszországból származó Az emelt szintű orrhasználat (rendező: Ivan Maximov) érdekes, abszurd geggeket összefűző kisfilm, de hiányzik belőle az igazi szikra, ami lehetővé tenné, hogy ne kezdjük el unni az önkényes kergetőzést. Kiss Andrea Hazudós egér című munkája a tökéletes mesefilm iskolapéldája, a zseniális narrátor és a jópofa rajzok, no meg Lázár Ervin parádés szövege kicsik és nagyok kedvencévé teheti ezt a kedves mozit.

Egész estés animációk terén egy kivételtől eltekintve nem remekelt idén a budapesti Anilogue (a csak Bécsben bemutatott, Kovásznai-féle Habfürdőt mindenképpen megnéztem volna), a gyönyörű sci-fibe oltott Csipkerózsika parafrázis, A tövisek ura viszont mindenért kárpótolt. Egy halálos vírus elterjedése miatt egy külön e célra átalakított várkastélyban néhányszáz fertőzött embert mély álomba fagyasztanak azzal a reménnyel, hogy ha majd megtalálják a vírus ellenszerét, felébresztik őket. Mikor azonban az alanyok felébrednek, a kastély rémmesébe illő változáson esett át, félelmetes szörnyek lakják, és hatalmas tövisek szövik át. A történetet egy ikerpár egyik tagjának, Kasuminak a szemszögéből látjuk, ám a nyugati történetekkel ellentétben itt a lényeget nem a külső körülmények, nem a racionális ok-okozatiságon alapuló események, hanem az érzelmi alapokon nyugvó mentális folyamatok képezik. Vizuálisan és szellemileg is kihívást jelentő, nagy formátumú animáció ez – reméljük valamely forgalmazó jóvoltából nem csak a mindent összevetve még mindig remek Anilogue-on láthattuk utoljára nagyvásznon Magyarországon.

Hozzászólások

hozzászólás