Az ukrán Miroszlav Slaboszpickij rendező első nagyjátékfilmje a világon egyedülállóként csak siketeket szerepeltet. Ahogyan az előzetesből is kiderül, a filmet nem kíséri narráció vagy magyarázó feliratinzert, ugyanis „sem a szerelemhez, sem a gyűlölethez nincs szükség szavakra”. Az alkotást a rendező gyermekkori emlékei ihlették és ezt a helyszínválasztás is alátámasztja, ugyanis az iskola, amely a cselekmény helyszínéül szolgált, a saját gyerekkori iskolájának épülete. Slaboszpickij filmjét A törzs (Plemja, 2014) címmel mutatták be a 2014-es Cannes-i filmfesztiválon, azóta pedig 30 díjat nyert el, és további 23 díjra jelölték. A címválasztás találó, ugyanis a filmben ábrázolt fiatal közösséget ténylegesen egy farkastörvények uralta törzshöz lehet hasonlítani, ahova nem nyerhet bárki beavatást.
A törzs történetének főszereplője Szergej (Grigorij Fesenko), egy fiatal siket fiú, aki ősszel beköltözik a siket gyerekek bentlakásos iskolájába, ahol az elkövetkező időszakban be kellene illeszkednie ebbe a közösségbe. Hamar kiderül számára, hogy kortársai kőkemény hierarchia szerint élnek, amelyben az erőszak és az agresszió központi szerepet játszanak. Egy kvázi törvényen kívüli világként mutatja be a kollégiumot a film, ahol a bűnszervezeti hierarchiában minden személynek megvan a maga pozíciója. Szergejnek ki kell vívnia a törzs tagjainak bizalmát és tiszteletét ahhoz, hogy társukként tekintsenek rá. A beavatási rítus különböző erőpróbáin kell helytállnia a rablástól kezdve a lincselésen át a lányok futtatásáig. Az események lineáris időrendben következnek egymás után, és nagyjából kikövetkeztethető, hogy a történet pár hónapot ölel fel, mivel az őszi iskolakezdéstől a téli havazásig zajlanak az események, viszont mégsem derül ki egyértelműen, hogy a bemutatott epizódok között pontosan hány nap telik el. Ez jobb rálátást biztosítana a főszereplő jellemfejlődésének időbeli vonatkozásaira.
Szergej és Anna (Jana Novikova) között kibontakozik egy bajos szerelmi szál, amely a kazánház padlóján történő szexuális aktussal kezdődik. Miután − provokatív módon − vágás nélkül prezentálja a film a (látszólag) érzelmek nélküli, kellemetlen szexjelenetet, amelyben az agresszió is jelen van, már sejteti a nézővel, hogy ennek nem lesz happy end a vége. Anna ugyanis teherbe esik, és a barátnőjével, Szvetkával (Rosa Babij) folytatott veszekedés után megoldásként az illegális abortuszt választja. A „műtétet” egy nő a saját lakásán végzi el a kifejezetten erre a célra tartott korszerűtlen eszközeivel. A több percen át tartó szörnyű szenvedést szintén vágás nélkül kell végignéznie a nézőnek, és törvényszerű reakció, hogy a döbbenettől némán tapad a szemünk a vászonra. Majd a film másodszor is pofon vág, amikor Szergej láthatóan nincs tekintettel Anna fájdalmaira, és másodszor is hibát követ el a védekezés nélküli szex-szel. A köztük kibontakozó románcot látszólag minden és mindenki ellehetetleníti, mégsem tud a néző kellőképpen azonosulni a szerelmesekkel, ugyanis a film minden eszközével az elidegenítést segíti elő. A film zárlata egy véres bosszú: Szergej, aki a film elején tiszta lappal indul, és rákényszerül, hogy beilleszkedjen ebbe a törzsi bűnöző közegbe, végül besokall, és a csapat minden férfi tagját megöli. Motivációja az, hogy visszatartsa Annát az olaszországi úttól, amit rajta kívül minden tag támogatott.
A film műfaja nehezen meghatározható, ugyanis a fiatal bűnözők beavatási rítusa és az eseményekben érintett témák alapján egyszerre rendelkezik a dráma és a krimi műfaji sajátosságaival, formanyelve pedig sajátos módon a némafilmekre emlékeztet. Ugyanis a szereplők végig ukrán jelnyelvvel kommunikálnak és aláfestő zene sem szerepel, csupán a képi világra és az azt kiegészítő diegetikus hangokra (ez esetben csak zajokra és zörejekre) hagyatkozhat a néző, ha meg szeretné érteni a cselekményt. A kameramozgás és a plánhasználat is erősen stilizált. A fix kameraállásból, totálban rögzített jelenetek sok esetben szintén a némafilmek sajátosságaira hajaznak, helyszínváltás esetében viszont általában lekövető kameramozgást alkalmaznak a filmben. Viszonylag nehéz azonban azonosulni a szereplőkkel, ugyanis a film szinte egyáltalán nem használ arcközelit vagy szuperközelit, helyette végig totálokkal dolgozik, valamint az ukrán jelnyelvet nem beszélő közönség számára a fiatalok többségének nevei sem derülnek ki, amitől még személytelenebbé válik a történetük.
A film központi témája a gyűlölet, a szerelem és az ezeket kifejező kommunikáció. A cselekményvilágon belüli konfliktusok okozta problémákat alapvetően nem a jelnyelvi beszéd korlátozott lehetőségei okozzák, sokkal inkább a fiatalokban rejlő agresszió, melyek állati ösztönökre emlékeztetnek. A szegregált iskolát a társadalomból kirekesztettnek mutatja a film, ahol a korlátozott lehetőségekkel rendelkező fiatalok egyféle válaszreakciója a bűnözés, ami számukra valójában túlélési, egyben pénzszerzési stratégia. Felróható volna a filmnek, hogy a rendező éppen egy amúgy is kiszolgáltatott helyzetben lévő kisebbséget mutat be, a hallási fogyatékkal élő fiatalokat agresszív, állatias viselkedéssel ruházva fel, viszont véleményem szerint siketségüket és a jelnyelvet mint kommunikációs formát Slaboszpickij csupán eszközként használja a film megvalósításához. Több olyan groteszk epizód látható a filmben, amelyet kényelmetlen végignézni, pedig a kamera próbálja végig távolságtartóan rögzíteni a jeleneteket. Ilyen például a zötykölődő kisteherautóban átöltöző lányok jelenete, akik a technikatanár (Alexander Panivan) segítségével éjszakánként kamionsofőrök örömlányai lesznek.
A film számos kérdést felvet, mint például: miért vesz részt a kiskorú lányok prostitúciójában a tanár, akinek a gyerekek éjszakai felügyelete lenne a feladata? Mi a lányok motivációja, miért árulják a saját testüket, és miért mondanak boldogan igent az olaszországi útra, amely számukra feltehetően folytatódó prostituált-sorsot jelent? Hol vannak mindeközben a tanárok, a felnőttek? Ha az a néhány felnőtt szereplő is mind bűntárs, akkor kihez fordulhatnának segítségért a gyerekek? Miért akarnak folyamatosan pénzt szerezni? A film dramaturgiai hiányossága, hogy ezekre a kérdésekre semmiféle érdemi magyarázatot nem ad, sőt elvárja a nézőtől, hogy alapvetően elfogadandó tényként kezelje ezeket a megválaszolatlanul hagyott problémákat. Végeredményben viszont, bár A törzs hagy maga után megválaszolatlan kérdéseket, de ezek ellenére sokkoló és különleges film. Ha valaki szereti az olyan alkotásokat, amelyek a stáblista után sem hagyják nyugodni és hosszan elgondolkodtatják, annak bátran ajánlom.