Akiyuki Shinbou kétség kívül az egyik legszínesebb egyénisége a japán anime-kultúrának. Műveivel évről évre arra törekszik, hogy az animáció határait feszegetve jellegzetes stílust alakítson ki magának, melyről egyből meg tudjuk őt különböztetni a műfaj többi alkotójától. Egyedi látásmódja és apparátushasználata messze nemcsak a kitaposott út elhagyására való törekvését jelenti, hanem egy szerzői névjegy letételét is megkísérli.
Sokakban maga a szerzői anime kifejezés kétségeket kelt hitetlenséggel párosítva. Hála a műfaj stigmatizáltságának és a hozzánk csak igen szűk keresztmetszetben eljutó példáknak, a szerzőiség igen távoli fogalomnak tűnik, ha a japán animációt nézzük. Holott csak annyit kell tennünk, mint a szerzői filmek esetében, hogy hasonló és visszatérő jegyeket keressünk, rajtakapva az auteurt a pályafutás produkcióiban. Shinbou munkássága, különösképp a Bakemonogatari[1], ehhez rengeteg kiindulási pontot ad nekünk, ezért kivételesen jó példa.
Ha pár szóban kéne összefoglalni, hogy mi is az a Bakemonogatari, akkor úgy írhatnánk le, mint olyan anime, mely bizonyos vágyakból és érzésekből eredő bűnökhöz, vétkekhez rendel a japán vagy más, népszerűbb nyugati mondakörökre emlékeztető fals folklór teremtményeket, majd ezek elüldözése és a bűnök feloldozása során leszűr valamiféle didaktikus mondanivalót, tanítást. Egy light novel-adaptációról van szó, amely a fiatal korosztályt megcélzó, elbeszélő, erősen párbeszédorientált műfaj. A cselekmény maga epizodikusan épül fel, és minden egyes epizódhoz egy újonnan feltűnő, a főbb szereplőkkel valamilyen úton kapcsolatba lépő karakter rendelhető, aki valamilyen módon magára haragított egy istent, démont vagy más természetfeletti lényt (azaz ahogy az anime fogalmaz: furcsaságot). A kibékítés, feloldozás feladata pedig hőseinkre, Araragira és Hitagira hárul, akik korábbi élményeikre és kiépített kapcsolataikra alapozva, felveszik a harcot az ismeretlennel. Se az arcpirítóan egyszerű és elcsépelt alapkoncepció, se pedig az adaptáció alapját képező mű formátuma nem kedvez annak, hogy valami eredeti, eddig soha nem látott kerekedjen ki a Bakemonogotari-ból. Azonban itt lép színre Shinbou ellenállhatatlan stílusa, melynek tökéletes táptalajt nyújt ez a környezet, és mely képes az alapfeltételekből mind tartalmilag mind audiovizuálisan vonzót varázsolni.
A Shaft animációs stúdióval való együttműködése már a Bakemonogatari előtt is gyümölcsözőnek bizonyult. Hála az önzetlenségüknek és annak, hogy gyakorlatilag mindig, mindenben szabad kezet adtak neki, Shinbou olyan, mára már kultikus daraboknak számító animéket tudhat a neve mellett, mint a Sayonara Zetsubou Sensei (2007), melynek audiovizuális formanyelve és megszólalása közvetlen elődjét képezi a Bakemonogatarinak. Ezen modernebb, fiatalosabb és a műfaji határokat eltörlő témák olyan stílust érleltek ki a rendezőben, melynek manírjait mások a mai napig nem képesek reprodukálni, de még csak meg sem közelíteni.
Felsorolni is nehéz, hogy mi is alkotja azt az érdekfeszítő egyveleget, amit Shinbou stílusának nevezhetünk. Az erősen archetipikus karakterek és a közöttük kialakuló interakciókból származó humor. Az inzertek, blank képkockák és vágóképek használata, ami sajátos vágásmodort és tempót teremt a műveiben. Vagy a mangákra jellemző képi kompozíciókra alapuló látványvilág és a hanggal való manipulációs játék; ráadásul nem egyszer eme két sávot tudatosan külön is választja a rendező. De megemlíthetjük a jelenetek mögött megbúvó intertextualitást, vagy a nyílt önreflexivitást, és a megannyi referenciát a műfaj sajátosságaira. Ez teszi a Bakemonogatarit kivételesen egyedivé és így válik minden perce kiszámíthatatlanná, egy újabb, eddig ismeretlen élménnyé.
A főszerepben és a történet középpontjában egy középiskolás fiatal pár és a közöttük kialakuló romantikus kapcsolat áll. Koyomi Araragi (aki Shinbou fekete hajú, Kamiya Hiroshi hangja által életre keltett férfi hősök táborát gyarapítja), annak ellenére, hogy kalandos múltjának köszönhetően emberfeletti képességekkel rendelkezik, teljesen archetipikus, már-már reflexíven klisés shounen[2] főhős. A végletekig fetisizálja az ellenkező nemet, és rácsodálkozik a geek-kultúra utalásaira, melyeket face faultokkal[3] kommentál, vagy slapstick szituációkba keveredik miattuk. Ráadásul kérve-kéretlenül felajánlja a segítségét bárkinek, akivel összetalálkozik útja során, és ha kell, akkor olyan harcokból is kiveszi a részét, melyeket esélye sincs megnyerni. Éppen ezért érezzük úgy, mintha egy műfaj parodisztikusan tipizált figurájával lenne dolgunk.
Araragi különféle kultikus animék hősnőiből összefércelt ideálképének pedig tökéletesen megfelel jövőbeli partnere, Hitagi Senjougahara nyíltan kimondott tsundere[4] jelleme, aki így rajongásának tárgyává válik már az első, sorsszerű találkozásuk után. A lány megveti a fiút azért, amiért az a tömegmédia által sugárzott értékek miatt közeledik felé, ámde ezzel csak tovább erősíti tsundere mivoltát, így még jobban imponál neki. Azonban a fiú önzetlensége, motiváltsága és érdeklődése hatással lesz Hitagira. Ez az ellentét teszi a köztük zajló párbeszédeket végtelenül gördülékennyé és izgalmassá, ahogy egyre inkább elvesznek ebben a körforgásban, egymásba gabalyodva.
Shinbou mindig is szerette az ilyen archetipikus karakterek felvonultatását. A Sayonara Zetsubou Sensei például csokorba szedte ezeket. A sajátságos életszemléletet átadni próbáló paranoiás, mániákus depressziós, öngyilkos hajlamú tanár, és a különböző popkulturális média jelenségeit, mémjeit és az általuk közvetített karaktertípusokat megszemélyesítő diáklányai között is olyan kémia alakult ki, ami magasan a történet felett működött és tele volt izgalmas lehetőségekkel és interakciókkal. Mint például a végtelenül pozitív, életvidám lány összetűzései a másokkal kizárólag mobiltelefonon, szöveges üzenetek által kommunikáló osztálytársával vagy a címszereplő, tömegfóbiás tanár ironikus próbálkozásai arra, hogy a hikikomori[5] tanítványát iskolalátogatásra inspirálja. Egymásnak szöges ellentétű archetípusok, mégis képesek érdekfeszítően együttműködni, miközben a köztük fellépő energikus kölcsönhatás a cselekmény folyását egységesen hagyja, és nem keltenek kizökkentő zavarokat.
Annak ellenére, hogy ügyel arra, hogy ne legyen zavaros a cselekmény menete és megőrizze a folytonosságát, alkalom adtán azért megakasztja azt Shinbou. Ezt különféle inzerteken keresztül valósítja meg, melyek igen sok formában fordulnak elő a Bakemonogatariban. Szerepelhetnek, mint bevillanó, a másodperc töredékéig látható képkockák, amik sokszor csak egyszínű, fekete vagy vörös blankok. Ezek általában valamilyen ritmusra jelennek meg, adott pillanatban kitakarva a képi sávot, felerősítve a hangeffektet, mely alattuk hallható. Ez a fajta játék a vertikális montázzsal folyton éberen tart minket. Kíváncsiak vagyunk, hogy miről maradtunk le, egyúttal pedig egy asszociatív játék részesei is leszünk. A fekete és a vörös szín pedig szinte azonnal megidéz egy bizonyos hangulatot: a feketénél elkezdünk valami baljós dologra számítani, a vöröstől pedig felélénkülünk, figyelmesebbek leszünk.
Némely inzert a narráció menetét befolyásoló erővel is fel lett ruházva. Például a „Timeskip” feliratú képkocka ténylegesen előre viszi a cselekményt az időben és a „Ending Theme” képkocka pedig elhozza az epizód végét jelentő betétdalt.
A másik alkalmazása az inzerteknek az, hogy a beillesztett képkockákon magából a light novelből idézett szövegrészletek olvashatóak. Hol a látottak körülményeit írják le, hol pedig a zajló párbeszédet egészíti ki, de tartalmuk gyakorlatilag mellékes, mivel esélyünk sincs arra, hogy valós időben elolvassuk ezeket a szempillantásig látható szövegrészleteket, főleg akkor nem, ha valós időben nézzük a sorozatot. Kegyetlen játék ez a nézővel, mely fokozatosan felkelti az érdeklődésünket, amit csak igen körülményesen tudnánk kielégíteni hála a képkockák információval való túltöltöttségének. Szubliminálisan rámutat a médium technikai működésére, miközben magát az adaptálás folyamatát is szószerintivé teszi. Egyedi reflexió, amely a képkockák tartalommá szerveződését helyezi új szintre. Ez persze Shinbou más műveitől sem idegen. Elég csak a Sayonara Zetsubou Sensei tanárának okításai alatt bevillanó és azokat alátámasztó vég nélküli szöveges példák sorozatára gondolnunk, vagy amikor a tanterem tábláján snittről snittre váltakozó rejtett üzenetek jelentek meg az alkotó stáb gondolatait tolmácsolva. Gyakorlatilag kihívás elé állít minket, hogy próbáljuk meg befogadni azt az információ-túlcsordulást, amit az alatt a röpke bevágás ideje alatt elénk tár, de ez lehetetlen feladatnak bizonyul. Ez a fajta játék a médiummal tökéletesen reprezentálja azt, hogy Shinbou mennyire képes annak és a befogadásnak a határait firtatni.
További reflexív inzertek azok a képkockák, amelyek az animét megteremtő folyamatok egyikéről szolgáltatnak információt. Némelyik a következő szekvencia animációs számát hirdeti ki, vagy azt, hogy hányadik vágásnál is tart az adott epizód, de arra is van példa, hogy a címkártyán szereplő kiírás betűtípusáról is információt kapunk. Tudatosul bennünk, hogy egy alkotói folyamat eredményét nézzük, hogy a színfalak mögött ott egy mindent irányító kéz, a szerző keze, amely a végső összeszerveződésért felelős. Nem mellékesen a látványvilágnak is ad némi ízt és kontrasztot ez a fajta megoldás.
A látványvilágra ismét a Shinbou munkáitól megszokott mangaszerű megvalósítás jellemző. Ezt legkönnyebben a panelszerű komponáltságban, beállításokban érhető tetten. Hemzseg az anime a belső keretektől, amely egy az egyben a képregények oldalankénti felosztottságát idézik. A rengeteg külső, a teret oldalról bemutató beállítás is ezt sugallja. Leszámítva a szuperközelire váltásokat, nagyon ritkán kerülünk intim közelségbe a karakterekkel, rendkívül távolságtartó a kamera szemszöge. Nem takarják ki egymást a szereplők, mindig jól kivehetőek a képben, mintha külön ügyelnének arra, hogy folyton jól láthatóak legyenek. Az inzertek segítségével vágott, hirtelen beállításváltások pedig megidézik a fantomképkockák jelenlétét, azaz a történések közötti átmenetet bemutató képsorok hiányát. Hősünk halad a biciklijével, kerékcsikorgás, törésre utaló hangeffekt egy blank alatt, és máris egy baleset végkimenetelét látjuk.
Rendkívüli érzékenységgel vált az anime aközött, hogy mikor kell az utolsó vonalig is műgonddal kidolgozott, már-már festői háttereket alkalmaznia, és mikor kell a velejéig leegyszerűsítenie a látottakat. Mint amikor Araragi és Hitagi találkozóját láthatjuk, amit Shinbou tőle szokatlan minimalizmussal mutat be. Egy játszótér közepén elhelyezkedő padon ül a főszereplő páros, körülöttük pedig minden a főszínek árnyalatában van megfestve. Egyszínű, szimpla vonalakból álló piros mászóka, sárga korlátok, kék húzódzkodó és az alig kivehető, fehér panellakások adják meg a hátteret a szerelmespár randevújának. Ez egyszerre ad kontrasztot a fiatalok színes, élettel teli, játékos párbeszédének, és egyben rájuk irányítja a figyelmet. Ezzel szemben pedig ott van az utolsó részben szereplő csillagles jelenet, ahol a pár a fűben fekszik és a lélegzetelállítóan élethű, döbbenetesen részletes esti égboltot kémleli. Alig van párbeszéd, így a látottakra kerül át a hangsúly, amit Hitagi ki is használ arra, hogy párját a csillagkonstellációk nevére tanítsa. Nincs szükség most párbeszédre, ezért az a háttérbe vonul, átadva a helyet a látványnak és az abból fakadó hangulatnak. Így válik a jelenet varázslatos pillanattá, melyről elhisszük, hogy tovább tudja mélyíteni a kapcsolatot.
Kiemelném még azt az egyedi animálási manírt, amely csak Shinbou munkáira jellemző. Lényege abban rejlik, hogy a képen szereplő formák elválnak az őket kitöltő textúráktól. A kontúr és körvonalak elmozdulnak, azonban a kitöltő minták, hátterek változatlan pozícióban maradnak. Mintha előre kifeszített háttéren mozgatnánk a karakterek körvonalait, felbolygatva ezzel némileg a perspektivikus szabályokat. Ezt általában a kulcsfontosságú szereplők ruháin alkalmazza előszeretettel. A Bakemonogatariban Oshino Meme rendelkezik ezzel a kiváltsággal, aki a különféle Istenek, démonok és természetfeletti lények elűzéséért felelős. Ennek hatására egyből világossá válik kitüntetett szerepe és ezzel misztikus minőséget is kap. Azonban a Sayonara Zetsubou Senseiben ez a megoldás szélesebb körben volt alkalmazva a főszereplők között, így ott még csak az attrakció szerepét töltötte be.
http://www.youtube.com/watch?v=ba6LXH0xDoM
Az attrakció persze mindig is szerves részét képezte Shinbou produkcióinak, és ez alól a Bakemonogatari sem kivétel. Mindig törekszik arra, hogy valami szokatlant mutasson, amely kitolja a határokat, összemossa a valóságsíkokat és kizökkentse a nézőt annak gépies befogadó szerepéből.
Előszeretettel alkalmaz piktogramokat az animálás során, mint például az egyszerű, jelzőtáblákat idéző stílusban megrajzolt egyen antropomorf figura, mely a főszereplő gárdán kívül eső embereket helyettesíti. Vagy az újrahasznosított autómodell, amelynek hála az utcákon tolongó forgalom ugyanolyan autókból áll, de ugyanilyen hatást vált ki belőlünk az, amikor a hálószobát csupa piros könyvvel rendezik be az egyik jelenetben. Ezt a szereplők békésen nyugtázzák, majd kis pakolás után folytatják a diskurzust a könyvekből kialakított szófán.
Ezek a megoldások teljesen elveszik tőlünk a viszonyítási pontokat, így az olyan mindennapos helyszínek, mint a főút vagy a hálószoba, teljesen idegennek hatnak. Rengeteg minden csupán csak jelölés szintjén szerepel a jelenetek során, így azok álomszerű felhangot kapnak. Nagyon nehéz megragadni azt, hogy mi is a valóság síkja ebben az animében.
Ebben az sem segít, hogy rengetegszer átszivárog az animáció a valós életbe és a valós élet az animációba. Shinbou nem egyszer alkalmaz élőszereplős betéteket a Bakemonogatariban, mint például Hitagi édesanyja esetében, aki kulcsfontosságú szerepet tölt be a lány életében. Ő pusztán mint egy kitakart arcú hús-vér ember és mint piktogram létezik. Ezzel mutatja be azt, hogy miként zárta ki az anyját az életéből annak a traumatikus eseménynek a hatására, ami végül az Araragival történő találkozáshoz vezetett. Máskor pedig az animáció síkja támadja meg a valóságot, mint amikor az Araragi bugyuta megnyilatkozásait kommentáló japán bankók és szobrok képei jelennek meg, a fiúra emlékeztető ismertetőjegyekkel, az animátorok által összefirkálva. Így válik a Bakemonogatari látványvilága részben tradicionálissá, részben frissen moderné, amit nagyszerűen kiegészít a hangsáv, sokszor új színben és minőségben beállítva azt.
Shinbou-nál mindig nagyon különleges viszony alakul ki a kép- és a hangsáv között. Nagyon szeret a többszörösen visszatérő vágóképekhez technikai hangeffektusokat rendelni. Ilyen például a pislogó szemeket mutató szuperközelik és az őket kísérő fényképezőgép zárszerkezet hang. De ilyen reflexív társítások az emlékképek alá bejátszott vetítőgép hang is, vagy amikor a fontosabbnak szánt információkat a képkockákra írógép kattogása mellett írják ki. Ezek mind-mind utalások az apparátusra, hogy azok miként személyesítik meg az emberi szem működését vagy az emlékezés folyamatát.
Nem egyszer hallunk belső monológot Araragitól, aki többnyire az eseményeket kommentálja, vagy elmerül a gondolataiban. Ezek sokszor fordulnak át egyszerű ténymegállapításból vég nélküli, folyamatosan gyorsuló, belső kirohanásokba, melyeket vizuálisan a szokásos, mangás állapotjelzők kísérik. Kövér izzadtságcseppek jelennek meg a homlokán, ha valami kínosra gondol és két elkülöníthető pirulás kör jelenik meg az arcán, ha Hitagira gondol.
Persze nem minden esetben viszonyul egymáshoz ilyen harmonikusan a hang és a vizualitás. Sokszor azt tapasztaljuk, hogy egy hosszabb párbeszéd során annak témája megjelenik a képi sávon, mint kisegítő illusztráció. A párbeszéd zajlik tovább a hang sávján, azonban az illusztráció csakhamar életre kel, és néha önálló, vizuális narratívába kezd. Ez az új hajtás pedig olyan erőre tesz szert rövid idő alatt, hogy kitermeli a saját hangeffektusait, melyek átszivárognak a párbeszéd sávjába. Ezzel teljesen felborulnak a diegetikus pozíciók. Mint amikor az egyik párbeszédben előkerülő Walhalla szó megjelenik a képi síkon, egy inzert által, és az azt alkotó kanjik viking harcosokat megszemélyesítve harcra kelnek egymással. Majd idővel a harci kiáltások és a kardcsörgés beszivárog a dialógus hangsávjába, miközben már a beszélő feleket látjuk.
Mindez tovább erősíti bennünk azt az érzést, hogy nincs nyíltan elkülönítve a képzelet és a valóság szintje a Bakemonogatariban. Azonban még ez sem képes arra, hogy összezavarja a nézőt és elterelje a figyelmet a cselekményről és a történetről.
Ez talán a legszebb Shinbou szerzőiségében, hogy ezek a stilisztikai jegyek képesek olyan összhangban működni, hogy egy pillanatra se tűnjenek öncélúnak, vagy erőltetettnek. Elveszünk ebben az ingerekkel teli világban és e manírok céljai és rendeltetései soha sem válnak kétségessé.
A Sayonara Zetsubou Sensei nézése közben is tudtuk, hogy ez a fajta megvalósítás nagyszerűen kiegészíti a diákok fiatalos energikusságát, és épp annyira volt őrülten forgatagszerű, amennyire egy mániákusan depressziós, a popkultúrába belecsavarodott ifjú tanár története megkívánja.
A Bakemonogatariban pedig tökéletesen elhárítja azt, hogy a light novelből való adaptáció átka, a rengeteg expozíció és dialógus érdektelenné, szárazzá és nyűggé tegye a befogadást. Vegyük például a Madhouse stúdió széles körben elismert Death Note (2006, Tetsuro Araki) című misztikus krimi animéjét. Annak esetében a fő probléma az volt, hogy a cselekmény mindennapos mivoltát és párbeszéd többletét nem tudták megfelelően kompenzálni, így a balról jobbra libegő kamera a végtelen szóváltások alatt igen hamar motoszkálásra késztette a nézőt a székében. Shinbou tudta, hogy a történetben csak elszórva szerepelnek igazán látványos részek, így ahelyett, hogy minden jelenetet megpróbált volna valami mesterkélt, hatásvadász módszerrel a csúcspontok ingertöltöttségének szintjére felhozni, inkább mindenhova becsempészett némi egyediséget, attrakciót, ízt, ami így nem fogja kisiklatni a cselekményt és nem helyezi át a hangsúlyt sem róla. Így nem találkozunk olyan megoldásokkal, mint a Death Note esetében, hogy egy olyan hétköznapi művelet alá, mint a füzetbe írás, a hőstörténetekre jellemző epikus betétdal van bevágva, ami egyrészt teljesen felbolygatja a regisztereket, másrészt erősen mosolyra fakasztó kontrasztot ad.
Elég csak felidéznünk azt a jelenetet a Bakemonogatariból, amikor az első részben Araragi elvezeti Hitagit Oshinóhoz, hogy a lány végre megválhasson a „furcsaságától”. Itt, ahogy egyre jobban elmerülünk a misztikum világában, elhagyva a realitás talaját, az animáció is elválik a valóságtól. A kompozíció először széthull, majd teljesen felszívódik, megszűnik a médium. Sérül a kép, az alakok egyszerű papírfigurává válnak, elillan a szalag, torzul a hang, elválik a jelölt a jelölőtől, a szimbólumokból ikonok lesznek. Végül a technikán kívüli valóság is megjelenik. Ekkor megérkezünk Oshinóhoz és tudjuk, hogy most olyan utat jártunk be a szereplőkkel, melyet a természetfeletti szegélyez, és olyan erők működnek a háttérben, melyeket talán meg se tudnánk érteni. Így teszik Shinbou szerzői jegyei az olyan hétköznapi jelenetet, mint a lépcsőn való felsétálás, látványossággá, nem mindennapi jelenséggé.
Persze a szerzői anime már nem teljesen ismeretlen a nagyvilág számára, hála az olyan, a rivaldafényben többet szereplő rendezőknek, mint Hayao Miyazaki (Chihiro szellemországban, A vándorló palota), vagy a nemrég elhunyt Satoshi Kon (Perfect Blue, Tokiói keresztapák). Sikerüknek és népszerűségüknek kulcsa az, hogy a műfajon belül úgy alakítanak ki jellegzetes stílust, hogy közben hűek maradnak a japán folklórhoz, kultúrához és tradíciókhoz, és ez a keleties frissesség a nyugati animáción felcseperedetteknek is kellemes. Shinbou olyan rétegkultúrát képvisel, amely egy jóval szűkebb spektrumon keresztül jut el a nagyvilág felé. Azonban azt elmondhatjuk, hogy a nyugat egyre inkább nyit mind a klasszikusok, mind a Bakemonogatari általa propagált, a műfaji határokat firtató és keverő, reflexív és referenciaalapú modern pop irányába. Így idővel jóval több kapaszkodónk lesz ahhoz, hogy ezeket könnyebben értelmezhessük és befogadhassuk.
http://www.youtube.com/watch?v=StiLcLiPD1E&context=C36c5057ADOEgsToPDskJvcoQUgs0SWuvkzVS0WXWJ
Ugyanakkor anélkül is tudatosulhat bennünk az, hogy Shinbou eredeti hangulatteremtése, utánozhatatlan látvány- és formavilága és az újításra törekvő alkotói modora igazi szerző képét rajzolja ki, hogy tudomásunk lenne arról, hogy Araragi kiálló hajtincsének jelölője például mely, a mangákban előforduló személyiségtípusra utal. A Bakemonogatari az utóbbi évek egyik legemlékezetesebb animéje, mivel képes magát úgy prezentálni még a sokat látott néző számára is, hogy felejthetetlen és nem mindennapi élményben legyen része. Igazi formabontó darab, mely tovább erősítheti a szerzői anime fogalmának létjogosultságát a nemzetközi porondon.
[1] Japán szójáték. A bakemono (szörnyeteg) és monogatari (történet) szavakból lesz rémtörténet.
[2] A shounen egy olyan, a fiatalabb fiú korosztályt megcélzó műfaj, melynek cselekménye akcióban bővelkedik és a központi karaktere jellegzetesen egy férfi. Főbb motívumai a barátság, kitartás és a soha meg nem futamodás.
[3] Face faultnak azt a manga ikonográfiai jelenséget nevezzük, amikor a szereplő arckifejezése egyik képkockáról a másikra gyökeresen, anatómiailag inkorrekt módon megváltozik.
[4] A tsundere kifejezés azokat a tipikus női anime/manga karaktereket jellemzi, akik a történet elején ellenségesen, fölényeskedően, elutasítóan viselkednek a főhős irányába (tsuntsun-fázis), majd a végére különböző okok miatt mégis belészeretnek (deredere-fázis). Ebből származik a tsundere kifejezés.
[5] A hikikomori kifejezést nehezen lehet lefordítani magyarra, de szabadfordításban visszahúzódót, zárkózottat jelent. Azt az embert illetik így, aki szándékosan bezárkózik, visszavonul a társadalomtól. Használható személyre, de magára a szociális jelenségre is.