2014 végén került a mozikba Rob Marshall legújabb Broadway-adaptációja, mely a Vadregény (Into the Woods. Rob Marshall, 2014) címet viseli. A rendező-koreográfus neve nem lehet ismeretlen a filmmusical műfajának rajongói számára, hiszen ő emelte át a színpadról a filmvászonra az Anniet (Rob Marshall, 1999), a Chicagot (Rob Marshall, 2002), mely Oscar-díjat kapott, és a Fellini 8 és ½-jét (8 ½. Federico Fellini, 1963) feldolgozó Kilencet (Nine. Rob Marshall, 2009). Marshall filmmusicaljei tehát elsősorban Broadway-musicalek filmváltozatai, ami felveti a rendezés szabadságának és önállóságának kérdését. Ugyanakkor a színpadi előadások ismerete jelentősen hozzájárult népszerűségükhöz, a filmmusicalek megítélését viszont erőteljesen nehezíti, kifejezetten az olyan – hazánkban kevésbé ismert – darabok esetében, mint a Vadregény.

A film népszerűségének oka nem meglepő, hiszen igazi sztárparádét vonultat fel a sok szereplőt mozgató fantasy filmmusical – a fantasy jelzőt a filmben megteremtett világ indokolja, amelyre nem lehet panasza a nézőnek, mivel rendkívül részletgazdag látványvilágot kapunk. A kétezres évektől, különösen az elmúlt hat évben, jelentősen megnőtt a tündérmesékkel foglalkozó alkotások száma, legyen szó filmről vagy tévésorozatról. Elkezdték egyrészt feléleszteni a jól ismert Disney-meséket és élőszereplős formában újra forgatni őket – ennek az eredménye például a 2015-ös Hamupipőke (Cinderella. Kenneth Branagh, 2015) vagy a nemrég mozikba került A dzsungel könyve (The Jungle Book. Jon Favreau, 2016) –, másrészt a történetek gonoszainak előzményfilmeket készíteni, mint a Demóna (Maleficent. Robert Stromberg, 2014), harmadrészt a különböző Grimm-meséket egy szálra fűzni. Az utóbbi irányhoz tartozik a Vadregény is, annak ellenére, hogy a musical, melyet adaptál, 1987-es. A Grimm-mesék új hullámát meglovagoló filmmusical, amely összehozza a különböző történetek szereplőit, azáltal is beleillik ebbe a csoportba, hogy nem egy egyértelműen happy end-es és vidám történetet tár a nézők elé, hanem jóval sötétebb hangvétellel dolgozik.

INTO THE WOODS

A Vadregény felütésében a narrátor – a pék (James Corden) – bemutatja a négy fő szálat, melyek az események során találkoznak és összefonódnak, és a főszereplőket, valamint azok kívánságait. Megismerjük Hamupipőkét (Anna Kendrick), Piroskát (Lilla Crawford), Jankót (Daniel Huttlestone), valamint a péket és feleségét (Emily Blunt). Utóbbiak kívánsága indítja be a történéseket, mivel egy gyermekre vágynak, ami a boszorkány (Meryl Streep) átka miatt nem teljesülhet, de ha teljesítik a boszorkány feladatát és megszerzik, amiket kér (egy tejfehér tehenet, egy vérvörös köpenyt, egy szalmasárga hajtincset és egy színarany topánt, mindezt a többi fontosabb szereplőtől), akkor feloldozza őket. A film bő első fele három nap leforgása alatt játszódik, mely során a pék és felesége megszerzik a varázslat hozzávalóit, ami nem mellesleg az öreg és rút boszorkát újra fiatallá és széppé változtatja, továbbá ez idő alatt Piroska megmenekül a farkastól (Johnny Depp), Jankó a péktől kapott varázsbabokból kinőtt égig érő paszulyon felmászik az óriások világába, ahonnan aranyat lop anyjának, a határozatlan Hamupipőke pedig hagyja, hogy rátaláljon hercege (Chris Pine). Eközben megtudjuk azt is, hogy a boszorka egy toronyban tartja Rapunzelt (Mackenzie Mauzy), akire rátalál a herceg öccse (Billy Magnussen), szerelembe esnek, és kisebb bonyodalmak után szintén egymásra találnak. Pár hét múlva a hercegek elveszik választottjaikat, a péknek és feleségének pedig – varázslatos gyorsasággal – fiuk születik. Eddig viszonylag feszesnek és jól szerkesztettnek érezhetjük a filmet. A szereplők együtt mozognak, újra és újra egymásba botlanak, cselekedeteik motivációja ismert. A film első felében a pék és feleségének történetszála és a pék narrációja szépen összefonta az eseményeket, fő szálként meghagyva sajátjukat, melyre ráépült a többi szereplő története, miközben minden lényegesebb szereplőbe belebotlottak útjuk során. A probléma ott kezdődik, amikor az esküvőt tönkreteszi egy földrengés, melyről később kiderül, hogy egy óriás léptei okozták, főszereplőink pedig együtt kezdenek el tervet eszelni az óriás ellen, ezáltal közös történetet adva az eddig külön szálon mozgó szereplőknek, emiatt pedig a film széthullik. Mivel a történet az egyes mesék vázait felhasználva építkezett, amelyeket elvezetett a boldog befejezésig a film közepére – ha itt érne véget a Vadregény, talán még működne is –, ezért az utána következő események és a szereplők cselekedetei motiválatlanokká és pár helyen zavarossá válnak.

INTO THE WOODS

A Vadregény remek színészgárdával dolgozik, James Corden kiválóan alakítja az esetlen péket, akinek meg kell emberelnie magát, ha teljesíteni akarja küldetését, majd azért, hogy jó apává váljon, Blunt jól hozza a bátor és segítőkész feleséget, Kendrick a hezitáló és boldogtalan Hamupipőkét, Streep pedig még Oscar-jelölést is kapott a kezdetben félelmetes, majd narcisztikus boszorkány szerepéért. A további szerepekben is remek színészeket láthatunk – kiváltképp Hamupipőke mostohaanyja (Christine Baranski) és nővérei (Tammy Blanchard és Lucy Punch) szerepében. A dalok és az énektudás tekintetében sem lehet panaszunk, hiszen a színészek hangi adottságai egytől egyig megfelelnek az elvárásnak, a dalbetétek pedig – melyek egyértelműen túlsúlyban vannak a filmben – magával ragadóak, a szövegük találó, helyenként kellően posztmodern, alapvetően pedig megfelelően árnyalják a szereplők érzelmeit. Az pedig egyértelműen pozitív, hogy nem a Disney hangzásvilágát halljuk, hanem egy annál sokszínűbb repertoárral van dolgunk, amit a dalszöveg is megerősít. A dalok hangulata hol komor, vészjósló, elkeseredett – és ezek vannak túlsúlyban –, hol reménykeltő, vággyal teli és vidám.

INTO THE WOODS

A problémát az okozza, hogy a Vadregény túlságosan komolyan veszi magát. Ezt a komolyságot erősíti a filmvégi tanulság is, amikor a péknek szembesülnie kell azzal, hogy felesége nélkül kell felnevelnie gyermeküket. Ekkor először apja szelleme győzi meg, hogy ne hagyja el gyermekét, majd felesége, hogy méltón nevelje fel, s hogy nincs egyedül, végül pedig a boszorkány, aki figyelmezteti, hogy vigyázzon, mit mond a gyermekének. Ez alapján mondhatjuk, hogy a Vadregény a mesék végének átírásával, és azzal, hogy az egész történetet valójában a pék meséli a fiának – mintegy keretet adva a filmnek –, a gyereknevelés fontosságát kívánja hirdetni, mindezt viszont sikertelenül. A posztmodern kiszólások erőltetettek, egyes dalbetétek és dialógusok egyenesen parodisztikusnak hatnak, és az egész film esetlenné válik – miközben érezhető, hogy a grandiózus, jól felépített látványvilág és jelmezek nem egy komolytalannak és helyenként nevetségesnek ható történetet hivatottak jellemezni. A két herceg – Pine és Magnussen – duettje például azáltal válik a jelenet paródiájává, hogy az előadásmód túlságosan komoly és átélt kíván lenni, a hercegek az Agonyban azon versengenek, melyikük szenved jobban a kiszemelt leány távolléte miatt. Pine és Magnussen mellizmaikat egymásnak vetve vetélkednek a vízesésen. Azt érezhetjük, hogy miközben a koreográfia, a mimika és a díszlet a hercegek elhivatottságát, szerelmét és hősiességét mutatná be, mindez a testvérek gyerekes vetélkedésébe torkollik. Szintén Pine karakteréhez kapcsolódik az Any Moment, melyben a herceg leveszi lábáról a pék feleségét, és elcsábítja őt. Az előzőhöz hasonlóan ez a jelenet is parodisztikussá válik, Pine karaktere a klasszikus Disney-hercegek karakterjegyeivel bír, a film mégis kifordítja ezeket, és egy olyan csábító, kalandvágyó herceget mutat be, aki kapva kap az alkalmon. Blunt karaktere pedig annyira megszédül a történtektől, hogy a Moments in the Woods című dalban egy kettős életről énekel, melyben egyszerre tud anya és feleség lenni, miközben a herceg szeretője is. A hirtelen jött vágyat leíró dalt az óriás érkezése szakítja meg, a menekülés közben pedig a feleség lezuhan egy sziklaperemről.

INTOTHEWOODS

Összességében elmondható, hogy Marshall filmje túlságosan komolyra sikerült, melynek következtében több jelenetet is kiforgat az előadásmód vagy a rendezés, ezáltal pedig paródiává válik. Sokkal hasznosabb lett volna, hogyha megtartva a komorságot és a dalbetéteket egy tudatosan posztmodern darabot készít a rendező, mely helyenként vállaltan parodisztikus. Mindezek ellenére a Vadregény a remek színészeknek és daloknak, valamint a lehengerlő látványvilágnak köszönhetően élvezhető alkotás, csupán a nézőnek úgy kell rá tekinteni, mint egy posztmodern pastiche-ra.

Hozzászólások

hozzászólás