Talán nem túlzás azt állítani, hogy a horrorfilm műfajával kapcsolatban igen megoszlik a nézőközönség: egyrészt vannak azok a nézők, vagyis pontosabban szólva: a nem-nézők, akiken már akkor végigfut a hideg, amikor meghallják azt, hogy horror; másrészt az ellentábort alkotják azok a rajongók, akik alig várják, hogy leülhessenek egy ebbe a zsánerbe tartozó alkotást megnézni. Minél több horrorfilmet fogyasztunk (el), annál inkább fennáll a veszély, hogy felemésztve érezzük magunkat a klisék által. Mindez önmagában nem jelent gondot, feltéve, hogy az alkotók képesek a végső hozzávalóval megbolondítani a művet. A The Babadook (Jennifer Kent, 2014) című film esetében, melyet sokan az év horrorfilmje címmel illettek, pontosan ez lehet a titok nyitja: vegyük a már meglévő hozzávalókat és adjunk hozzá valami olyasmit, amelyet a madarak is csak ritkán látnak mostanság, ezzel is egyedivé téve az alkotást.
Már a műfaja miatt is kirívónak tűnhet sokak számára a The Babadook – lévén, hogy elsősorban pszichológiai horrorról (ugyanakkor thrillerről is) beszélhetünk. A film kezdetén máris egy tragédiával találjuk szemben magunkat, ugyanis Ameliának (Essie Davis) egyedül kell nevelnie hétéves gyermekét, mivel a férje meghalt egy balesetben (pont a fia születése napján). Egyértelmű, hogy Amelia helyzete korántsem könnyű, s nem is tudott még igazán túllépni a történteken. A gyermek mint szerelmük (keserédes) gyümölcse inkább akadályozza őt ebben, az anya-gyermek kapcsolat itt messze nem jellemezhető szoros, idilli kötelékként. Ha nem így lenne, ugyan miért tömködné gyógyszerrel a gyerekét egy anya csak azért, hogy addig is nyugalma legyen; vagy éppen miért tolná el egy anya a gyermekét maga mellől az ágyon? Az utóbbi jelenetért jár a plusz pont, hisz arra buzdít a rendező minket, nézőket, hogy ne csak nézzünk, lássunk is. Tehát erőteljes érzelmi megingásnak lehetünk szemtanúi az anya részéről – a fizikai agresszió helyett, a pszichológiai horrorra jellemzően –, mely szintén hozzájárul a feszültség kialakulásához és aztán annak fenntartásához.
Sam (Noah Wiseman) hamar (már a tizedik percnél) talál egy, szinte a semmiből felbukkanó könyvet, amelyet – gyorsan, ámde kevéssé frissen – fel is olvas neki az anyja. A könyv arról szól, hogy ha valaki meglátja a benne szereplő furcsa alakot, a Babadookot, az azt fogja kívánni, hogy bárcsak meghalna. Bár a gyermek már ezelőtt is folyamatosan rettegett a szobájában rejtőzködő félelmetes alakoktól, de ez a könyvolvasás után csak egyre rosszabbodik.
A Babadook fenyegetésének köszönhetően a valóságérzetünk könnyen meginoghat, ugyanis ő nem egy kézzel fogható szörny, hanem sokkal inkább egy olyasfajta teremtmény, ami az elnyomott érzelmek, bűnök vagy éppen félelmek kivetülésének eredményeképpen elevenedik meg. Mi másnak tudható be a falon teremtődő sötét lyuk (lynch-i kincs), melyből bogarak jönnek ki, s melyről véletlenül sem szeretné az anya, hogy a fia tudomást szerezzen.
Első látásra úgy tűnhet, mintha nem sikerült volna egy tehetséges rajzolót találni a rendezőnek a Babadook megformálásához; azonban ez koránt sincs így. Háttértudásunkra alapozva könnyen rájöhetünk, hogy tudatos döntésről van szó: ugyanis a Babadook nagy hasonlóságot mutat egy német expresszionista film szereplőjével, Dr. Caligarival (Dr. Caligari. Robert Wiene, 1920). Babadook és Dr. Caligari hasonlósága mellett számos egyéb, a német expresszionizmusra utaló jeggyel találkozhatunk: lásd például a fénnyel és árnyékkal való játszadozást, vagy éppen a párhuzamos padlólapokat az egyik szobában és a fekete-fehér színű, négyzet alakú járólapokat a konyhában. Mindezen felül, örömmel láthatjuk az Amelia által nézett és a Babadook által keretezett szekvenciákat, melyek amellett, hogy a horrorfilm történetének korai állomásaira tett allúziók, szintén egyfajta kivetülései Amelia gondolatainak (hiszen gondoljunk csak bele: akkor bámulja bambán ezeket a szekvenciákat, amikorra már átalvatlan éjszakák során van túl).
A film atmoszférája egészében véve igen kísérteties. Elsősorban a színhasználat játszik nagy szerepet ebben: az élénknek egyáltalán nem nevezhető, szinte már elmosódott kék, illetve a(z imént említett fény-árnyék hatások eredményeként létrejövő) feketés színek dominálnak, s így a sötétség hálója szövi be a diegetikus világot. Másodsorban a vertikális montázs is méltán kerülhet fel az atmoszférateremtő elemek listájára: ahelyett, hogy a csendet visszatérő jelleggel hirtelen felváltaná egy hangos zaj vagy effekt, a The Babadook a nyugalmi állapotunk vágányáról eltérítő hatású effekteket alkalmaz szakadatlanul, melyeket egy idő után már észre sem veszünk tudatosan, de ettől még a félelem bennünk zakatol.
A fokozatosság nagyon jól érvényesül az Ameliát alakító színésznő játékában is. Bár már az elején is igen rideg, ez csak egyre inkább felerősödik, ahogyan a film cselekménye kibontakozik. Egyre agresszívabbá válik, ugyanis egyre kevesebbet alszik; a film felénél olyan, mintha tíz vagy akár több évet is öregedett volna (ezért a hatásért a sminkesek is dicséretet érdemelnek). Szinte már az is eldönthetetlen, hogy képzelődik-e, és ha igen, akkor pontosan mikor. Még ő sem igazán tudja, és csak biztatja magát, hogy „it isn’t real” [Ez nem (lehet) igaz]. Nagyon hitelesen játssza el Amelia karakterét a színésznő: a mimikája, a levegővétele, a kézmozdulatai, a szemének rezdülései igen megkönnyítik, hogy nézőként azonosuljunk vele. Majd nem sokkal a film fele után, amikorra a nő már igazán agresszív és elméje is megbomlani látszik (például úgy üvölt az addig is sápadt gyermekével, akinek mostanra már megfagyott a vér az ereiben, mint a sakál), nyilvánvalóvá válik, hogy a kisfiú az, aki az azonosulás tárgya lesz.
Nem véletlen, hogy kiemelt szerepet kap az anyuka a kisfiúval való azonosulás során: ugyan a fiú színészi játéka is adekvát módon kivitelezett (például amikor a kisfiú dühösen odavágja az anyja udvarlójának, hogy ő csak azt szeretné, hogy legyen születésnapja és jöjjön vissza az apja), de a nézői azonosulás eleinte kétséges lehet két okból kifolyólag. Először is, a kisgyerek viselkedésével – még ha figyelembe vesszük a családi helyzetét is – kevésbé lehet szimpatizálni, sokan inkább a falat kaparják tőle. Másodszor, általában úgy tartják, hogy az olyan szereplőkkel lehet könnyen azonosulni, akiknek az arca hasonlít egy babáéra. Bár a kisgyermek arca hasonlít ehhez, de mégis inkább egy beteg kisgyermek arcával vethető össze, amelyre a sápadtsága és a viselkedése egyaránt rá is játszik némiképp. Ezért sajnálatos módon fennáll annak a valószínűsége, hogy ez pont az azonosulással ellentétes hatást vált ki. Ugyanakkor, mint említettem, a film bravúrosan hidalja át ennek a valószínűségét.
Összességében tehát egy olyan filmről van szó, mely bár a már meglévő horrorok tipikus kliséit alkalmazza, mégis a fokozatosan építkező narratívájával, kiváló színészi játékával és a pszichologizáló hozzávalójával nemcsak az oly sokszor a horrorfilmek számlájára írott feszültségkeltő és zsigeri hatást képes okozni, de még órákkal az elfogyasztása után is érezzük a pikáns ízt a szánkban. Vagyis: elgondolkodtat. Elgondolkodtat a gyermeküket egyedül nevelő anyák helyzetéről. Érdemes-e elnyomniuk mindazokat a nehézségeket, amelyeknek ki vannak téve napról napra? Ha elfojtják ezeket, akkor annak mi lesz a végkifejlete? A film bizonyos értelemben válaszul szolgál ezekre a kérdésekre. Akik tehát szeretnék megkapni a választ, és/vagy szeretnének egy megszokottól eltérő horrort megízlelni, azoknak ajánlott a The Babadook megtekintése. Garantáltan nem fogja elkenni a szájukat.