Dan Gilroy forgatókönyvíró első rendezését, az Éjjeli féreg (Nightcrawler, 2014) című filmet már most sokan az év alkotásának tartják, amit hirtelen magam sem tudok megcáfolni. Amellett, hogy végig lebilincselően izgalmas, egyszerre érinti a 21. századi „self-made man” problémakörét, árnyalt kritikát fogalmaz meg a televíziós híradózás szenzációhajhászásáról, és rámutat korunk társadalmának ingerek iránti csillapíthatatlan éhségére. Bár a film üzenete meglehetősen egyszerű és jól kitapintható, mégis elemi erővel hat, és gyönyörű látni, ahogy a lehető leghétköznapibb módon tálalja épp a hatásvadászat mikéntjeit.
Lou Bloom (Jake Gyllenhaal) piti tolvaj, aki mindenáron előre akar lépni egy nem létező ranglétrán, de finomkodó stílusával nem ér el eredményeket a keménylegények világában. Egy este, Los Angeles utcáin autózva balesetet észlel, és ahogy közelebb megy, a helyszínt megszálló és lelkiismeretlenül kamerázó kétfős stábba botlik. Lou-t lenyűgözi a személyiségéhez nagyon is passzoló gátlástalanság, ahogy egy halálközeli élményt próbálnak minél közelebbről lencsevégre kapni. Másrészt felkelti az érdeklődését a stáb furgonjában lévő technikai felszerelés is, amely arra utal, hogy ez egy igencsak jövedelmező iparág. Lou nem a tétlenségéről ismert, így már másnap lecserél egy lopott biciklit egy kamerára, és munkához lát. A bűnözés és a balesetek világa, az éjszakai élet hamar beszippantja az egyébként is mizantróp főhőst, aki szemérmetlensége révén kamerájával minden eddiginél közelebb jut a vérhez és a halálhoz, ami a televíziós szakmában a legnagyobb csemegének számít. Hamar gyümölcsöző kapcsolatot alakít ki egy helyi csatornával, és így állandó beszállítójává válik a reggeli híreknek.
A film témája rengeteg morális tanulság szánkba rágására ad lehetőséget, és igen hálásak lehetünk, hogy mindezt végül sikeresen elkerüli. Nem az ezerszer látott kliséket kapjuk. Nem negatív karakterfejlődést mutat be a film, amelynek során a kegyetlen és rideg környezet, az évtizedek óta uralkodó híradós cápák megrontják az álmaiban mélyen hívő férfit. Lou ugyanis nem az a fajta karakter, aki ártatlan iskolás fiúként kerül be az éjszakai életbe, majd ez a gátlástalan világ bemocskolja a romlatlan lelkét. Valóban idealista kissé, aki hisz az amerikai álom beteljesülésében, miközben azonban hidegfejű gondolkodó, igazi érdekember, aki mindent elkövet a minél nagyobb siker érdekében. Azt a tézist, miszerint ebben a közegben az emberi életnél és méltóságnál többet ér egy hatásos videófelvétel, pedig csak erősíti a férfi mindenre kész elhivatottsága és határokat nem ismerő szenvedélye. Kimondottan jót tesz a film újszerűsége tekintetében, hogy nem látjuk a főhőst moralizálni vagy lamentálni. Nincsenek kétségei, sem lelkiismerete, egyszerűen azt teszi, amitől szerinte többet remélhet.
A film legnagyobb érdeme épp a főhős különös karaktere és az őt megformáló Jake Gyllenhaal játéka. Lou annyira undorodik az emberektől, mint a Taxisofőr (Taxi Driver. Martin Scorsese, 1976) Travis Bickle-je, de nála sokkal lelketlenebb. Annyira célratörő, mint Mr. Ripley (A tehetséges Mr. Ripley. The Talented Mr. Ripley. Anthony Minghella, 1999), csak vele ellentétben nem ismer félelmet vagy kételyt. Olyan gátlástalan, mint Jordan Belfort (A Wall Street farkasa. The Wolf of Wall Street. Martin Scorsese, 2013) de őt a pénznél is hatalmasabb erő motiválja. Lou sikert akar, hírnevet és elismerést; a legjobb akar lenni valamiben. Rendelkezik azzal az elszántsággal, tanulékonysággal és intelligenciával, amely a legsikeresebb emberek sajátja, és a film végére fel is kerül az általa megálmodott ranglista élére. Az ő felemelkedése egy romlott társadalom bírálata, a tisztességbe és az emberségbe vetett hit utolsó morzsáinak teljes felszámolása.
Jake Gyllenhaal a remeknél is jobb munkát végez, nemcsak eljátssza Lou-t, hanem ikonikus karaktert farag belőle. Már most megjósolható, hogy jellegzetes mosolyával, hízelkedő beszédstílusával, körmönfont tárgyalási technikájával a filmtörténelem új kultuszfiguráját teremti meg. Mindannak dacára, hogy Lou elszánt, törtető és hidegvérű, nem válik teljesen ellenszenvessé. Szerencsére az alkotók nem csináltak belőle sokszor látott önmarcangoló drámai hőst, szerethetősége nem ebben rejlik. A karakter kulcsa pont az, hogy mindvégig körüllengi egyfajta könnyedség, amely sokszor kimondottan komikussá teszi őt. Lou még akkor is udvarias és kedves, amikor épp zsarol vagy halálosan fenyeget valakit, ettől pedig egyszerre rémisztő és mulatságos. Társával való kapcsolatában (amely a legtöbb komikumot rejti) pedig olyannyira elmerül a főnöki szerepben, hogy azt egy nemzetközi multinacionális vállalat ügyvezetője is megirigyelné. Lou minden embersége abban rejtőzik, hogy önmagát végtelenül komolyan veszi, amitől kedvesen groteszk lesz. Minden negatívuma és gerinctelensége ellenére látjuk szemében a csillogást, egyfajta gyermeki lelkesedést (a legkevésbé sem ártatlan dolgok irányába is), és ettől inkább dicséretre hajtó strébernek, mintsem számító törtetőnek tekintjük.
A film további hatalmas érdeme épp a fentiekből fakad: miközben ízig-vérig dráma, rendkívül szellemes is. Mélyreható társadalombírálat, amely igen komoly témákat boncolgat, de közben mer szórakoztató is lenni. Viszont sosem rugaszkodik el annyira a realitástól, hogy túlságosan stilizált legyen vagy szatírává váljon. Minden, amit látunk, nagyon életszagú, amitől a legabszurdabb párbeszédek és helyzetek is hihetővé válnak. Pontosan ebben a könnyedségben és a hatásvadászatot messziről elkerülő egyszerű közlésmódban rejlik a film súlya: mindent elhiszünk, amit látunk, és miközben megmosolyogjuk a szereplőket, el is borzadunk azon, hogy mindez valóságos is lehet. Az, ahogy a több ember halálát követelő lövöldözés képeinek vizsgálata közben a helyi csatorna hírigazgatója a látottaktól elragadtatva a „lenyűgöző” szót suttogja, egyszerre gúnyos és végtelenül megrendítő. Az Éjjeli féreg egy olyan szakma precíz rajzolata, amelyben az ambiciózus fiatalok már nemcsak félreteszik az erkölcsi aggályaikat a siker érdekében, hanem vélhetően sohasem rendelkeztek vele. Egy olyan kor lenyomata, amelyben előbb vesszük elő a telefonunkat azért, hogy kamerázzunk, mint hogy hívjuk a mentőket vagy a rendőrséget. Egy olyan koré, amelyben a sztori többet ér, mint az emberélet. Az pedig, hogy ilyen fajsúlyos morális témákról demagógiától mentesen képes szólni egy film, nagyon ritka. Ezért kell megjegyeznünk és hihetetlenül megbecsülnünk Dan Gilroy művét.
A kritika párdarabja: Malatinczki Zsolt: Ha sok a vér, sokat ér című írása