A Tajtékos napok Boris Vian és
Michel Gondry értelmezésében

Érzelemdús ízek, vibráló testek, szerelem és halál. Boris Vian 1947-es romantikus fantasy regényének világát szürreális álomképek működtetik. Az elmúló szerelem története, de mégsem teljesen az, egy álomutazás talán, vagy inkább a valóság egy megközelítési módja. Michel Gondry már korai videoklipjeiben és rövidfilmjeiben is inspirációként használta az általa Viannak tulajdonított álomszerű képeket, majd két filmje is konkrétan az író világából merítve készült el, az Egy makulátlan elme örök ragyogása (Eternal Sunshine of the Spotless Mind, 2004) és Az álom tudománya (Science of Sleep, 2006). A Tajtékos napokhoz (L’écume des Jours, 2013) már konkrét adaptációként nyúlt. A szereplőket igen megnyerően válogatta össze, Romain Duris és Audrey Tautou párosa tökéletesen illeszkedik Vian fantáziáihoz, továbbá kifejezetten szimpatikus volt Omar Sy Nicolas szerepében. Véleményem szerint a rendezőnek alapvetően nehéz dolga volt a regénnyel, az én olvasatom alapján Vian nem egyszerűen csak asszociatív álomképekkel dolgozik, hanem egyfajta új logikai és oksági rendet teremtett mind a történet, mind az azt előhívó gondolati képek által. Gondry nem kimondottan szürrealista filmet készített, inkább egyfajta hommage jelleggel próbált közelíteni a regényhez több, helyenként kevesebb sikerrel. Nagyszerű megoldásnak gondolom a kézzel készített díszleteket, valamint a film hangulatát nagymértékben meghatározó stop-motion animációkat, melyeket digitális technikákkal vegyítettek.

A szürrealizmus alapvető jellemzői közé sorolják a valóságfeletti, a valóságon túli hangsúlyozását. A szürreális világ könnyen széthullik, a semmiben lebeg, és a tudattalan legmélyebb, egymásnak ellentmondó képei működtetik. A szürrealista művek gyakran rokoníthatóak a patologikus esetekkel, pont abból az okból, hogy a tudatot szabályozó mechanizmusokat tagadják, illetve feloldják azok béklyóit, hogy szabadabb, asszociatívabb világot teremthessenek, egyfajta őrület közeli állapotba kerülve, ahol a logika törvényei máshogy, vagy egyáltalán nem is működnek (gondolva akár Dalí vagy Magritte idő- és univerzumtagadó alkotásaira). Boris Vian ezzel ellentétesen mégis logikusan szerveződő világot alkotott, csak nem valósan, reális térben és időben, de a Tajtékos napok világán belül mindennek van oka, következménye és értelme.

Charles J. Stivale Vian történetmesélését a narratív vágy [narrative desire] alakzata felől közelíti meg, mely véleménye szerint implicit kapcsolatot tételez olvasó és a szöveg között. Ez a szereplők szintjén is nyomon követhető, de egyfajta pszicho-szociális ösztönző elvként is megjelenik, melynek hatására a szöveg és az olvasó között egy varratszerű kapcsolat keletkezik, egyfajta interpelláció, melyre az olvasónak válaszolnia kell. A válaszreakció folyamatos küzdelmet jelent az olvasó részéről. Maga az olvasás aktusa és a megértés folyamata is egy aktív harc.[1] Ami a Tajtékos napokban ezt a hatást előhívja, az a fikción belüli kettős elbeszélés. Egyrészről adott egy mindentudó elbeszélőnk, valamint a szereplők szintje, dialógusaik, meglátásaik, mely nézőpontok folyamatosan keverednek. E mellett Vian techno-fantáziáinak értelmezése is nehézségként tárulhat az olvasó elé. Az erősen objektív hatású leírások egyfajta szürreális abszurditást kölcsönöznek a történetnek a részletes technikai újítások és azok magyarázatának részletezésével (pl. a ruházat vagy a főzés tudományának újszerűségei, a koktélzongora működési módja), valamint az egész regényt uraló szokatlan elemek bemutatásával (pl. az egerek életkörülményei, a zsugorodó helységek, az esküvő lefolyása). A szereplők érzelmi világa, és ez által a regény világa is, túlfűtött. Mindennek hatására nagyon vékonnyá válik a határ a realitás, a történet valós szintje (a Vian-világon belüli valós) és a szereplők érzelmi kifejezései között.[2]

A történeten belüli vágy hatását vizsgálva Vian szövegében Stivale választ keres arra a kérdésre, hogy ki a vágy alanya, tárgya és mi az, amely előhívja azt. Megfigyelhető hogy Colin és Chick, a két férfi főhős megszállottsága hogyan viszonyul a nemi különbözőségekhez.[3] A történet legfőbb szervezőeleme Chloé. Kezdetben egyfajta vágy az, amely Colint mozgatja, többször is hangsúlyozza magányát, ami miatt minél előbb szerelmes akar lenni. Ez a vágyódás nem tart sokáig, gyorsan megismerkednek, majd szerelmesek lesznek és összeházasodnak, csakhogy a boldogságukat beárnyékolja egy felettébb szürreális és szomorú esemény: egy virág telepszik Chloé tüdejére. Ezt a lány gyorsan bekövetkező halála követi, egy olyan betegség miatt, ami valószínűleg a rákkal rokonítható. A betegsége nem csak őt emészti fel, hanem Colint is. Colin korábban nem igazán ismeri a bánatot vagy az anyagi korlátokat. Stivale felhívja a figyelmet arra, hogy a viani irónia- és humorhasználat, mely egyfajta pajzsként vagy menedékként is tekinthető az író szempontjából, adja ennek az univerzumnak a lényegét és mozgatórugóját, továbbá a férfi főhősök vágyódása és annak beteljesítése, valamint a nő férfivágynak való alávetése. Ezt az elképzelését a regény előszavából vezeti le, mellyel szerinte az író célja az volt, hogy leplezze a klasszikus patriarchális társadalom működésébe vetett meggyőződéseit, az által, hogy megpróbálja azt érzékeltetni az olvasókkal, hogy egy vidám bohózattal állnak szemben.[4]

Csak két dolog van: a szerelem, mindenfajta szerelem a csinos lányokkal, meg a New Orleans-i muzsika vagy a Duke Ellington-féle. A többinek el kéne tűnnie, mert a többi rút, s az alább következő néhány bizonyságul szolgáló lapnak az ereje abban a tényben rejlik, hogy a történet teljes egészében igaz, mert elejétől végéig én találtam ki.[5]

A történet szempontjából valóban hangsúlyosak ezek a vágyak és ezek az ellentmondások („a történet egészében igaz, mert elejétől a végéig én találtam ki”), legfőképpen a regény első felében Colin nők utáni vágyódása nagyon erőteljes, ahogyan hosszan pásztázza őket, részletesen megbámulja a lábukat, fel a harisnyakötőig, de számomra maga ez a vágy inkább kétoldalúnak tűnt, női és férfi szempontúnak is, és nem kifejezetten szexuális indíttatásúnak. Michel Gondry filmjében ez az olvasat végkép elveszik. A szereplőket külön-külön hajtó vágyak kezelése inkább felületes, a leghangsúlyosabb talán Colin szerelme, valamint Chick már-már megszállottsága Jean-Sol Patre irányába. Talán a regény és a film esetében is a legérzékibb jelenetnek a sandacsacsa táncolása tekinthető. Ez egy olyan tánc, ami arra szolgál, hogy a férfiak és a nők rezgései összehangolódjanak, hogy a zene (ami alapvetően szexuális töltetűnek van ábrázolva[6]) ritmusára hullámzásba hozzák a testüket. Erre a film látványtervezője is kitért egy vele készített interjúban, hogy Duke Ellington Chloé c. száma szolgált inspiratív alapként a sandacsacsa-jelenetek elkészítésében, hosszas utómunkák eredményeként született meg a képek és a zene mámorító és fantáziadús összhangja.[7] Mindennek ellenére úgy gondolom, hogy Chloé és Colin kapcsolatát nem a férfi-női alá-fölérendeltségi viszonyok szabályozzák, csak azért mert kettejük közül Chloé lesz az, aki megbetegszik. Ez a fordulat talán csak azért fontos Colin jellemfejlődésében, mivel ő az, aki meg kell hogy tapasztalja a „való világ” szürreális küzdelmeit. Mindez inkább egyfajta egzisztenciális bizonytalanság alakzatává válik a lány halálát okozó virág, az abszurditás körkörös, véget nem érő nagy allegóriájává, amit talán a Jean-Paul Sartre-i analógia is mutathat: a Tajtékos napokbeli alteregójának könyv- és előadáscímei pont ezt az értelmezést erősítik, egy olyan világ létét, amely bár logikusan szerveződik, de mégsem reális.

Michel Gondry, az Egy makulátlan elme örök ragyogásával keltette fel a kritikusok figyelmét. A Charlie Kaufman forgatókönyve alapján készült film, majd az azt követő Az álom tudománya is a képzelet és az elme működésének mechanizmusait vizsgálta. Boris Vian világa ihlette Az álom tudományát is, majd a 2013-as Tajtékos napok adaptáció szolgált a Vian-féle (Viantól tanult) szürrealizmus megkoronázásaként. Egyik kritikusa szerint Gondry zsenialitása a vizuális percepciók szokásostól eltérő kezelésében rejlik. Gondry legtöbb filmjében a legfontosabb rendezői tevékenység a képkockáról képkockára megkomponált kereten belüli képek megalkotása, úgy hogy kétségbe vonja velük a hagyományos érzékelési mechanizmusainkat, az okságba és az idő linearitásába vetett hitünket. Stephen L. White Gondryt Borges és Greenaway filozofikus művészetéhez hasonlítja.[8] Az Egy makulátlan elme örök ragyogásán és Az álom tudományán kívül számos kisfilmjében és általa rendezett videoklipekben is megfigyelhetjük ezeket a hatásokat, mint pl. a The Chemical Brothers’ Let Forever Be számához készített klipben, vagy Gary Jules Mad Worldjébe. Gondry képei, kiváltképpen az Egy makulátlan elme örök ragyogásában a megszokottól eltérő vizuális érzékelést implikálnak. Megfigyelhető, hogy a valóság és a képzelet egymásba olvadnak, hogy a jelentés folyamatosan újraképződik, és az észlelés sosem passzív, azonban folyamatosan bizonytalan.[9] White ezt analógiába állítja a 17-18. század során tapasztalt látás és érzékelés fokozatos megváltozásával, amit Silverman Crary alapján az episztemológiai bizonyosságot felváltó episztemológiai bizonytalanságként ír le.[10]

A Tajtékos napok története adva volt Gondry számára, régóta érlelte már az ötletet, majd 2013-ban előrukkolt a filmmel, melynek forgatókönyvét ő maga és Luc Bossi írták. A fent említettektől egy kicsit eltérően működik a film világa. Romain Strabol, a film látványtervezője egy interjúban számolt be arról, hogy a rendező kifejezetten azt kérte tőle, hogy régi technikákat alkalmazzon a film során, Méliès trükkjeit kombinálja digitális eszközökkel, így fantasztikus látványvilágot hozva létre a filmben, tele stop-motion elemekkel, lemodellezett alakokkal, bábukkal, animációkkal, árnyékolási technikákkal és kézzel festett díszlettekkel. Gondry Tajtékos napokja telis tele van vizuális újításokkal, fantáziadús megvalósításokkal. A film első felét abszolút vidámság és sokszínűség jellemzi, átvitt és konkrét értelemben is. Ahogyan a film készítői Colin lakását ábrázolták, különböző vizuális trükköket alkalmazva, egy játékos és bohókás légkört teremtettek. Kicsit olyan, mintha maga Colin lenne a lakása, amivel játszanak is a filmkészítők a film során, a szinte különálló életet élő lakás Colin boldogságával, majd bánatával együtt válik komor és sötét hellyé. A film első fele, egészen Chloé megbetegedéséig azt a hatást kelti, mintha csupán csak egy újabb, szerelmi történetet mondana el, azonban Chloé betegsége a képek működési módját is megváltoztatja. Az egyre inkább fakó mise-en-scène tökéletesen színre visz egyfajta álomszerű disztópiát, melyet a karakterek egyre felerősödő mániákus és megszállott viselkedése is szemléltet. A képek tónusa egyre csak sötétebb lesz, mely mind azt a hatást próbálja érzékeltetni, melyen Colin is átesik, a kilátástalanságot és a bánatot. Figyelemre méltó, ahogyan Gondry a jól megkomponált képi világ segítségével meg tudta teremteni azt a fajta játékosságot és azt a fajta életérzést, amely Vian sajátja is. A helyenkénti vizuális túldíszítettség tökéletes összhangban áll a film második felének nyomasztó képeivel.

Nem sokat tudunk meg a film szereplőiről, nem igazán lehet hozzájuk kötődni sem, inkább a világ, melyben élnek, válik a film mozgatórugójává. Ennek a vizuálisan túlfűtött világnak a megteremtése szolgált nehézségül a film készítői számára, a már említett klasszikus és modern trükkök keverékének alkalmazása végett, melyet folyamatosan megpróbáltak összeilleszteni a hangeffektusokkal és a filmet olyan nagymértékben meghatározó jazz hangulatával. A zsugorodó és alakváltoztató szoba, az esküvői goe-cart verseny, a Partre konferenciák nyüzsgő tömege, mind nagyszerű képek sokasága, de véleményem szerint a film egyik ikonikus jelenetének a sandacsacsa-tánc tekinthető. Ahogyan azt korábban írtam, a történet mozgatórugójának a főhősök különböző vágyódásai, megszállottságai tekinthetők, ennek filmbeli megkoronázása a Partre-gyűlések, valamint a sandacsacsa táncolása. Strabol beszámolt arról, hogy a film vizuális világának megalkotását egyfajta filozófiának tekintették. A tánc során megnyúló testeket nehéz volt ábrázolni, végül bábok, rotoszkópos eljárás és CGI animáció segítségével tudták elérni, hogy valóban úgy tűnjön a táncolók a zene ütemeire változtatják meg testük formáját. Mindezzel álomszerű hatást értek el.[11]

A film Vian-adaptációja is véleményem szerint a látványvilágban ragadható meg. Ez a fajta látványközpontúság, ami kicsit néhol a narratíva rovására megy, Vian világát visszaadja ugyan, de nem teljesen koherens egészként, ahogy a regény olvasása közben érzékelhetjük azt. Annak ellenére, hogy a színészi munka kiváló volt, a történet helyenként csorbát szenvedett, felcseréltek és kihagytak részeket, ami a film működőképességét nem befolyásolta ugyan, de a hiány mégis érezhető. Míg a regény világát álomszerűnek jellemeztem, véleményem szerint a rendező nem álmokat akart filmmé formálni, hanem egy erősen materiális világot, ahol mindennek funkciója és rendeltetése van, értelme nem mindig. Talán ez egyben a film hátránya is, hogy helyenként egy üde francia komédiává alakul, holott Vian esetében valami mégis beárnyékolja ezt a fajta idillt, az a kilátástalanság, ami körüllengi a korcsolyapályán meghalókat, vagy az asztaldíszeket, előre jelezve a történet végkifejletét.

Felhasznált irodalom:

Silverman, Kaja: A tekintet. Kamera és szem. Metropolis, 2008. URL: [http://www.metropolis.org.hu/?pid=16&aid=226] (2016. május 15.)

Stivale, Charles J.: Desire, Duplicity and Narratology: Boris Vian’s L’Ecume des jours. Studies in 20th Century Literature, 1993/17.

Strabol, Romain: How They Did It: The Visual F/X of Gondry’s Mood Indigo. 2014. URL: [http://www.moviemaker.com/archives/series/how_they_did_it/how-they-did-it-visual-effects-michel-gondry-mood-indigo/] (2016. május 26.)

Vian, Boris: Tajtékos napok. Ford. Bajomi Lázár Endre. Budapest, Cartaphilus Könyvkiadó, 2011.

White, Stephen L.: Michel Gondry and the phenomenology of visual perception. In Christopher Grau (szerk.): Eternal Sunshine of the Spotless Mind. London, New York, Routladge Taylor & Francis Group, 2009.