A szörny esti tanmeséi – Szólít a szörny

Juan Antonio Bayona Szólít a szörny (A Monster Calls, 2016) című filmjében egy tizenhárom éves kisfiú felnőtté válásának történetét ismerjük meg. A film Patrick Ness azonos című regényéből készült. A történetet eredetileg Siobhan Dowd kezdte papírra vetni, ám a munkafolyamat során rákos megbetegedést diagnosztizáltak nála, így művét korai elhalálozása miatt már nem tudta befejezni. Ness ekkor vette át tőle a feladatot, így 2011-ben megjelenhetett a regény. A történet szerint a 12 éves Conor O’Malley szörnyű rémálomból ébred minden éjjel hosszú hónapok óta. Egy nap hét perccel éjfél után titokzatos hang szólítja a kisfiút az ablakon túlról. Szobájának ablaka egy régi temetőre és az ott álló, közel százéves tiszafára néz. Amikor Conor a hang hívására válaszolva az ablakhoz sétál és kinéz, a fa életre kel.

Conor és az életre kelt fa

A film az úgynevezett „coming of age”,[1] vagyis a felnőtté válással foglalkozó filmek közé sorolható. A „coming of age” filmek középpontjában általában egy lelkileg sérült tini áll, jellemzően fiú, akinek a pszichológiai és érzelmi érése a főtéma. A Szólít a szörnyben a főszereplő, Conor (Lewis MacDougall) felnőtté válását követhetjük végig, aminek első lépése, hogy elfogadja érzéseit. Conor ugyanis éppen érzelmi válságon megy keresztül, mert édesanyja (Felicity Jones) súlyos betegségben szenved. Az érzelmeit kezelni képtelen tini bezárkózik és képtelen komolyabb emberi kapcsolatokat teremteni. A „coming of age” filmek nem feltétlenül cselekvésorientáltak, sokkal inkább a dialógusok és a lelki, érzelmi döntések a meghatározóak. A Szólít a szörnyre ez fokozottan igaz. A történet lassan építkezik, az első fél órát akár még unalmasnak is érezhetjük. A film első fele ugyanis tele van elhallgatásokkal, mozaikszerű jelenetekkel, amelyek csak a film végére nyernek valódi jelentést. A „coming of age” filmek másik fontos jellemzője, hogy ezek a történetek egy olyan narrátor tolmácsolásában vannak bemutatva, aki már érettebb szemszögből közelíti meg az eseményeket. A Szólít a szörny narrátori szerepköre nem egyértelmű. A történetet Conor kezdi el, de már az első percben átvált a film egy mély, reszelős narrátori hangra. Csak később derül ki, hogy ez a hang az életre kelt tiszafához tartozik. A kettejük tolmácsolásában elevenedik meg a történet. Hol Conor meséje, hol a fa meséje érvényesül.

A rajzos formában megjelenített kastély

A fő történetszálat négy kisebb, beágyazott történet segítségével ismerjük meg. Három történetet a fa mesél, azonban a negyediket rábízza a fiúra, mivel az lesz az ő „igazsága”. A történetek az elfojtott érzelmek felszínre hozását hivatottak elvégezni, és többnyire a kisfiú elméjében játszódnak. A beékelt mesék színrevitelére akvarell technikát alkalmaztak, így elkülöníthetők a valóságban játszódó jelenetektől. Céljuk, hogy Conor felismerje általuk valós problémáit. Mondhatni egy meseterápián esik át, ahol a szörny arra próbálja rávenni, hogy szembenézzen saját problémáival, félelmeivel. Eleinte ezeket a történeteket elutasítja, felháborodik, mikor azok nem úgy alakulnak, ahogy azt ő elképzelte. A történetek ugyanis nem a megszokott módon végződnek, vagyis úgy, hogy a jó elnyeri jutalmát, a gonosz megkapja büntetését, hanem sokkal inkább a valósághoz igazodnak. A valóságban nem minden végződik happy enddel, és az emberek sem csupán jók vagy rosszak. Ugyanígy a film egyik legnagyobb erőssége, hogy az elmúlás, a halál témakörét sem bagatellizálja, teljes valóságában és komolyságában reprezentálja. Kíméletlenül a néző elé tárja annak minden viszontagságát, fájdalmát és azt az elemi kétségbeesést, amely hatalmába kerít egy szerettünk elvesztésekor.

Az igazság kendőzetlen bemutatásán kívül, a történetek sokkal közelebb juttatják a nézőt Conor életének megértéséhez is, mivel a látszólag különálló történetek reflektálnak a kisfiú életére: a mesében megjelenő alakok egy-egy családtagjára vagy érzésére utalnak. Az első történet egy öreg királyról szól, aki feleségül vesz egy fiatal és gyönyörű nőt. A királyné a mesében Conor nagyanyját (Sigourney Weaver) hivatott megtestesíteni. Mindketten szigorúnak és gonosznak tűnnek, a valóságban azonban egyikük sem követett el semmi rosszat. Sőt, erejük felett próbáltak gondoskodni beteg családtagjaikról: a királyné a királyról, a nagymama a lányáról. A nagymama szerepe hasonlóan komplex és nehéz, mint a kisfiúé, hiszen maga is végignézi lánya szenvedését. A kisfiú és a nagymama kapcsolata éppen az elfojtott tartalmak felszínre kerülésével látszik rendeződni. A második történet egy prédikátorról szólt, akihez eljött a Szörny, hogy megbüntesse hitének elvesztése miatt. A mese Conor elfojtott dühét és édesapjához való viszonyát jeleníti meg. Az apa (Toby Kebbell) kezdetben a megnyugvás lehetőségeként jelenik meg, ám a későbbiekben maga is ellenséggé válik Conor számára. Az érzelmileg labilis kisfiú ugyanis segítséget, menedéket vár tőle, ám ő ezt új családjára és rossz anyagi helyzetére hivatkozva képtelen megadni számára. A harmadik történet egy láthatatlan emberről szól, aki megunta, hogy senki sem látja. Megidézett egy szörnyet, hogy biztosítsa, hogy többé senki sem felejti el létezését. A láthatatlan ember ebben a mesében Conor megfelelője, aki maga is életre hívott egy szörnyet, hogy az megoldja problémáit helyette. A negyedik történet koronázza meg Conor tudatalatti utazását, ugyanis betekinthetünk a fiú rémálmába. A rémálom keretet is ad az egész filmnek, a film elején egy rövidebb szekvenciát láthatunk belőle. Ám ez a rész még nagyon mozaikszerű, mivel Conor még nem nézett szembe saját félelmeivel, így a nézőnek sincs lehetősége ebbe komolyabban betekinteni.

Mind a négy történet Conor gyógyulását szolgálja. A kisfiú ugyanis a magában tartott érzelmek, elsősorban az önutálat miatt volt képtelen egészséges kapcsolatokat kiépíteni. A mesék által el tudta fogadni, hogy az emberek sokkal komplexebbek, mint amilyennek tűnnek. Ez vezet ahhoz, hogy a kisfiú képes maga mögött hagyni a történteket és meggyógyulni. A történet tehát arra buzdít, hogy fogadjuk el magunkat minden visszásságunkkal és félelmünkkel együtt, mert ha nem tesszük, akkor komoly lelki sebeket okozhatunk saját magunknak. Éppen ezért ez nem csak egy egyszerű fantasy-köntösbe öltöztetett melodráma vagy „coming of age” film, hanem gyógyulástörténet is.

Bayona eddigi filmjei kivétel nélkül a felnőtté válás, az anya-gyermek kapcsolat kérdése köré csoportosulnak. 2007-es filmje, az Árvaház (The Orphanage, 2007) egy nőről szól, aki beteges módon ragaszkodik gyermekkorához, és képtelen megbirkózni a felnőtté válás nehézségeivel. A 2012-es A lehetetlen (Lo imposible, 2012) ezzel szemben komolyabb témát boncolgat: a felnőtté válás azon pontja érdekli, ahol megkérdőjeleződnek az addig igaznak vélt ismereteink. Ezen filmekhez csatlakozott 2016-ban a Szólít a szörny, amely újabb aspektusból közelítette meg a témakört: az érzelmek kimondásával és elfogadásával foglalkozik. Az elfogadásuk ugyanis hozzásegíthet a lelki egészségünk eléréséhez. Itt az öngyógyítás folyamatát viszi filmre a rendező.

Bayona és Del Toro a szörnyeikkel

A szemfüles nézők azonban észrevehetik, hogy Bayona filmjeiben van még egy közös pont. A rendező ugyanis előszeretettel idézi meg mestere, Guillermo Del Toro munkásságát. Igaz ez a Szólít a szörnyre is. A filmben ugyanis Del Toro 2006-os A faun labirintusa (Pan’s Labyrinth, 2006) című filmjének hatását vélhetnénk felfedezni. Mindkét film a valóság és fantázia mezsgyéjén mozog, de érdekességük, hogy ezek nem felváltva, hanem egymásba ágyazva jelennek meg. A fantáziának hatása van a valóságra, épp úgy, ahogy a valóságnak is hatása van a fantáziára. A film elején a narrátor egy fiúról kezd el mesélni, aki túl fiatal volt férfinak, de túl öreg gyermeknek. Ezt tipikus mesei kezdésnek értelmezhetjük, de a rendező szinte azonnal át is vált egy sokkal realisztikusabb beszédmódra. A mese, a fantázia ekkor még csak felsejlik a valóság képei, hangjai között. A történet előrehaladtával azonban egyre erősebben van jelen. Habár a valóság keretein belül mozgunk, végig valamilyen hátborzongató bizsergés érezhető. A nézőnek gyakran az lehet az érzése, mintha valaki, vagy valami megfigyelné a kis Conort. A megfigyelői tekintet jelenléte hátborzongató, természetellenes hatást eredményez. Ez a hatás akkor érvényesül leginkább, amikor a kisfiú a temetőt nézi. A temetők a természetfelettivel foglalkozó filmek, így például a horrorfilmek jellegzetes helyszínei. A fantázia minduntalan ki akar törni a valóság keretei közül, hogy megszüntesse a két világ közötti határvonalat. A tiszafa életre kelésével ez, mintha sikerülne is. A két világ ettől kezdve kéz a kézben jár. Hasonló tulajdonságokkal rendelkeznek: ami egykor az egyik világra volt jellemző, az most már a másikra is. Conor világában megjelenik a csoda, a varázslat (szörnyek, életre kelt mesei alakok), míg a fantázia világának mesei kódrendszerét felülírja a reális világ kódrendszere. A fantázia világában megszűnik a mesékre jellemző jó-rossz oppozíció, a varázslatnak pedig már nincs hely benne. A halál mindkét világban központi motívum, komoly szerepet játszik a két világot elválasztó fal lebontásában. A film azt sugallja, hogy Conor ártatlansága és tisztasága révén láthatja a fantázia világát. Rajta kívül egyetlen embernek van még betekintése ide, az édesanyjának. A nő a film végén, a halálos ágyán ugyanis maga is meglátja a tiszafát. A halál kapcsolja össze végleg a két világot. A halál, az elmúlás az összekötő kapocs, amely együtt tartja a világokat.

Mind Bayona, mind Del Toro a maga módján a valóság szörnyűségeire válaszol a fantáziavilágban megidézett események által. Bayona filmje az elmúlás és a halál iszonyatára, Del Toro filmje a polgárháború borzalmaira reflektál és a Franco uralma alatt álló Spanyolország nyomasztó hétköznapjaira. Del Toro filmjeiben rendszerint megjelenik egy ijesztő alak is, akinek komoly szerepe van a történet alakításában. Az ő esetében ez éppen a faun, míg Bayona filmjében az életre kelt tiszafa. A Szólít a szörny monstrumának vizuális megjelenését  Eugenio Caballero tervezte, aki tíz évvel Bayona filmjének megjelenése előtt Oscar-díjat nyert A faun labirintusáért.

A nézőpontokat tekintve érdekes váltakozásokat figyelhetünk meg a filmben. A történet egészében a gyermeki szemszög uralkodik. A kamera igen ritkán mozdul el a Conor szemmagasságának megfelelő állásból, következetesen alacsonyan marad. Ezzel azt eredményezve, hogy a legtöbb helyszín és ember nagynak, furcsának vagy akár mesebelinek is tűnhet. Ha ki is mozdítják alacsony állásából, a legtöbbször a felső kameraállással kísérletezgetnek. Számos olyan jelenetet találunk, ahol a kisfiút felülről mutatják. Ezek a képek általában valamilyen nagy térben ábrázolják őt, ahol szinte senki nincs mellette, ezzel erősítve az elveszettségét, magányosságát. Ilyen például az ebédlői jelenet is, ahol megtámadja a bántalmazóját. Egyedül az életre kelt fa áll mellette, míg körülötte mindenki beszélget, de ő mintha ott sem lenne. Ő válik a láthatatlan emberré a jelenetben.

A rajzos képek színeinek váltakozása

Bayona gyakran manipulál a világítással is, árnyékokat és sötétséget visz a jelenetekbe. A fénnyel való játék alkalmazása a nézőben bizonyos esetekben félelmet vagy legalábbis gyanút kelt. Ugyanakkor egyetlen esetben sem érezzük terhelőnek vagy abszurdnak. Olyan valóságosan használja, hogy fel sem tűnik elsőre, hogy a kép sötétebb. Külön érdemes azonban még beszélnünk a sötétbe burkolózó, ködös város és a hétköznapok mellett megjelenő erőteljes színekről, amelyek visszarántják a nézőt a saját valóságába, hogy egy pillanatra fellélegezhessen. A rajzos formában megjelenő képek annál élesebbek és komorabbak, minél közelebb érünk Conor valós problémájához. A tiszafa által mesélt történetek nem csak rajzos formájuk miatt tűnnek ki a történetből, hanem érdekes színhasználatuk miatt is. Az első történet még a tündérmesékre jellemző vidám színekben, a mesekönyvek illusztrációinak stílusában jelenik meg. A világos színek, a piros, a narancs, a napsárga és a zöld melegebb árnyalatai uralják a jelenetet. A második történetben, habár továbbra is fel-feltűnnek ezek a színek, már sokkal több sötétbarna és fekete keveredik velük. Dominánsabbá váltak a hidegebb színek a jelenetsorban. A fekete és a barna mellett, a szürke és a kék különböző árnyalatai jelennek meg.

Ez a váltakozás a film egészére jellemző. A film elején még vidámabb színek dominálnak, amelyek a remény jelképei lehetnek. A film és az anya betegségének előrehaladtával a kép is egyre komorabb lesz. A jelenetek szokatlan szürke tónusban peregnek a néző előtt, és minél közelebb jutunk a végkifejlethez, annál nyomasztóbb és feketébb lesz a kép. A végső kórházi jelenetben jut el a csúcspontjára ez a fokozás. A jelenet már sokkal inkább hasonlít egy színpadi előadásra. Kevés kellék jelenik meg, a háttér is egyszínű, színházi jellegű. A megvilágítás is elég gyér, csakis a főszereplőkre fókuszál. A háttérnek és a kellékeknek már nincs jelentős funkciója. A történet nagy jelenete ez, a végső lezárás, a film és egyben az élet nagy fináléja. A halál és az elmúlás elfogadása. A szobáig vezető út is oly módon jelenik meg, mintha a kulisszák mögül érkeznénk, akár csak a színészek a színházban. Conor ekkor már tudja, hogy el kell engednie anyját, már nem külső szemlélője a mesének, hanem szereplője is.

A kiváló vizuális megjelenítés mellett a film varázsához sokat ad a színészi játék is. A főszerepet alakító Lewis MacDougall színészi karrierje alig egy évvel a Szólít a szörny előtt vette kezdetét. Ennek ellenére bravúros tehetséggel kelti életre Conor karakterét. A nézőnek az lehet a benyomása, hogy nem csak eljátssza, de meg is éli azt az érzelmi hullámvasutat, amely Conor életét jellemzi. Könnyedén vált a düh és kétségbeesés állapotai között. A történet összes többi szereplője az ő játékához asszisztál, bár ez messze nem jelenti azt, hogy kevésbé érdekesek. Sigourney Weaver például kiválóan jeleníti meg a nagymama karakterét. A nagymama ugyanis a felszín alatt hasonló érzelmi válságon megy keresztül, mint a kisfiú. Látszólag szigorú és régi vágású, aki rigorózusan ragaszkodik a szabályaihoz, ez azonban csak látszat, egy páncél, amelyet a fájdalom elhárítása végett öltött magára. Ennél fogva MacDougall és Weaver szerepei között párhuzamok vonhatók, mert mindketten egy érzelmi utazáson vesznek részt, ahol átalakulnak. Felicity Jones a beteg édesanya szerepében, bár kevés játékidőt kapott, bizonyította, hogy érdemes odafigyelni rá. Egy olyan karaktert kellett életre keltenie, akinek betegsége következtében átalakul nemcsak a fizikai megjelenése (beesett arc, sápadtság és rövid haj), de a hangja és az intellektusa is. Komplex szerepe szerint egyszerre kellett hoznia az erős anyát, aki betegsége ellenére is gondoskodni próbál fiáról, és a betegségben legyengült nőt, aki még reménykedik a gyógyulásában.

Az óra

A történet két fontos szimbólum köré épül fel. Az egyik az óra, a másik pedig a tiszafa. Az óra többször is megjelenik a filmben. Megjelenik Conor ágya mellett, a nagymama nappalijában, az iskola ebédlőjében és az édesanya kórházi ágyánál is. Az órákat akkor látjuk közelről, amikor pontosan 12:07-et mutatnak. Ennek az időpontnak nagy jelentősége van a filmben. Az időpont a változást jelképezi. Változást, amelyet több dolog idéz elő: a tiszafa-szörny, aki ebben az időpontban keresi fel a fiút, vagy édesanyja halála, ami szintén ekkor következik be. 12:07 a Conor életében bekövetkező változásokat képviseli. Egyszerre hordozza magában azt az időt, melyet Conor édesanyja elveszít a rákkal szemben, és az új élet lehetőségét, melyet a kisfiú tudhat majd magáénak a történet végén. A tiszafa ezzel szemben a gyógyulást szimbolizálja. A gyógyulást, amelyre Conor vágyik, és amely az övé, nem pedig édesanyjáé. Az életre kelt tiszafa őt menti meg a történet végére, hogy 12:07 után új életet élhessen. Nem azt kapta, amit akart, hanem azt, amire szüksége volt: a lelki békéjét, az önvád alól való felmentést.

Conor és az édesanyja

A rajzolás is kiemelten fontos szerepet játszik a történetben. Nem csupán a szereplők rajzolgatnak, de a beékelt mesék is rajzos formában elevenednek meg a vásznon. A rajzolás a kommunikációt segíti.[2] A vizualitás jelenti Conor és édesanyja számára az egyetlen valódi kommunikációs csatornát. Ez a vizualitás nem csak a rajzokon keresztül érvényesül, de a régi fekete-fehér filmek szeretetében is. Mindketten rendkívül kreatívak, de nem képesek érzelmeik, félelmeik átadására. A külvilág számára magányosnak és különösnek tűnnek. A különös, a meg nem értett veszélyesnek tűnhet. King Kong is ilyen meg nem értett lény az 1933-as filmben. Anya és fia képes azonosulni ezzel a szörnnyel, látják a komplexitását és ki is mondják, hogy az egyetlen ok, amiért meg akarják ölni, a meg nem értés. A meg nem értés motívuma az egész filmben megfigyelhető. Sem Conor, sem édesanyja nem érti a bennük kavargó érzéseket. A rajzolás segít abban, hogy megértsék azokat. A rajzolás segítségével gyógyítják magukat és dolgozzák fel a velük történteket. Az érzéseik felvállalása jelenti számukra az igazságot, amely eljuttatja őket a megbékélésig.

Az adaptációk egy sarkalatos kérdése mindig az, hogy mennyire hűségesek az eredeti történethez, amelyből létrejöttek. A Szólít a szörny esetében elmondhatjuk, hogy az alapjául szolgáló könyv lényegi sajátosságainak többségéhez hű maradt. Van azonban egyetlen lényeges változtatás a könyvhöz képest. A filmben ugyanis a történet egy olyan jelenettel zárul, ahol Conor megtalálja édesanyja néhány rajzát, amelyek a jól ismert szörnyet ábrázolják. Ez a jelenet a könyvből teljes egészében kimaradt. A befejezés nem véletlenül lett átalakítva, ugyanis pont az anya és fia közötti párhuzamokat akarták vele szimbolizálni. A film végén megjelenő rajzok miatt feltételezhető, hogy a nő is részese volt a mesebeli történéseknek, és gyerekkorában találkozott az életre kelt tiszafa-szörnnyel is. Ennek oka az lehet, hogy Conor nagyapja is ideje korán távozott az élők sorából. A nő tehát nem csak átérzi, de maga is megélte azt a fájdalmat, amin fia átesik. Éppen ezért lehet érdekes jelenség, hogy a végső kórházi jelenetben az anya, miközben megöleli fiát, látja a szörnyet. Ez tovább erősíti azt, hogy a nő már korábbról is ismerhette, sőt felveti annak lehetőségét is, hogy ő maga hívta életre a fia megsegítésére, mint egykor tehette az ő édesapja az övére. A nagypapa szerepe igen érdekes lehet ebből a szempontból, ugyanis a filmben többször is megjelenik egy-egy képen. Ez önmagában nem lenne érdekes, de a képeken a szörny hangját is adó, Liam Neeson látható. A tiszafa-szörny ebből a szempontból, akár a nagyapa szellemeként is értelmezhető. Mindhárman szerettek rajzolni és vizuális beállítottságúak voltak, így könnyen lehet, hogy a nagyapa mesélte, rajzolta le a történeteket először lányának, aki a későbbieknek átadta azt fiának.

A spanyol-amerikai produkció a 2016-os év egyik legérdekesebb darabja lett. A kiemelkedően igényes vizuális látványvilág, a remek színészi alakítások és az elgondolkodtató történet a legkiválóbb ifjúsági filmek közé emelték. Juan Antonio Bayona filmjében egy szívszorító tanmesét vitt színre szeretetről, fájdalomról, elmúlásról és gyógyulásról.

Bibliográfia:

Benyahia, Sarah Casey − Gaffney, Freddie − White, John: AS Film Studies: The Essential Introduction. Routledge, New York, 2006.

Széles-Horváth Anna: Rajzzá bűvölt érzelem – hogyan nyit ajtót a gyerekek lelkén egy doboz színesceruza? Pszicho For You – Pszichológiai Magazin. URL: http://pszichoforyou.hu/rajzza-buvolt-erzelem/2017-05-22.

Filmográfia:

A faun labirintusa (Pan’s Labyrinth, Guillermo Del Toro, 2006)

A lehetetlen (Lo imposible, J.A. Bayona, 2012)

Árvaház (The Orphanage, J. A. Bayona, 2007)

Szólít a szörny (A Monster Calls, J.A. Bayona, 2016)