Manapság lassacskán belefulladunk a Marvel-filmek áradatába. Egyesek örömére, míg mások bánatára, évről évre egy-egy újabb szuperhős-történet gazdagítja a véget érni nem látszó képregényfilm-repertoárt. Sőt vannak olyan hősök, akik többször is megkapják saját eredettörténetüket. Így van ez a barátságos Pókemberrel. A 21. század kezdetétől 2017-ig „csak” hatszor dolgozták fel a hálószövő hős történetét. 2018-ban pedig a Peter Ramsey, Bob Persichetti és Rodney Rothman alkotta rendezőtriónak köszönhetően egy újabb taggal bővült a család, mégpedig egy kissé nevetséges címmel megáldott animációs filmmel, a Pókember: Irány a Pókverzum!-mal (Spider-Man: Into the Spider-Verse. Peter Ramsey, Bob Persichetti, Rodney Rothman, 2018). Lehet, hogy sokan már a cím hallatán kirohannának a világból, de ennek ellenére ez a film mégiscsak tud okozni egy-két kellemes meglepetést a nagyérdemű számára a maga egy óra ötvenhat perces játékideje alatt.
A történetet a már jól bevált és a statisztikák alapján még mindig osztatlan sikereket arató „a hős útja” sémára fűzték fel. A film cselekménye a párhuzamos világok koncepciója köré épül, és jelmondata, hogy Pókember bárki lehet. Főhősünk szerepét egy kamaszkorú, gimnazista fiú, Miles Morales (Shameik Moore) tölti be, aki most nyert felvételt egy elit iskolába, így kiszakad az eddigi, nem túl nívós környezetéből, és megpróbálja megtalálni saját identitását, miközben a mindenkinek megfelelni akarás és a hirtelen nyakába zúduló elvárások nehezítik a beilleszkedését a szociális hálóba. Tehát megkapjuk az eddig minden Pókember-történetben megbúvó felnövéstörténetet, de talán ebben a filmben jelenik meg ez a legerősebben, hiszen láthatjuk Miles vívódását, miközben rendőr édesapjának elvárásai nehezednek a vállaira. A történet során összesen hat pókember jelenik meg a vásznon, ebből négy tekinthető egyfajta alteregónak, akik hozzák a saját stílusukat, mind személyiségükben, mind pedig animálásukban. Az animálásból kifolyólag áthozzák az adott világra jellemző kliséiket ebbe a számukra új világba, ahol mentor szerepet töltenek be Miles számára, és próbálják segíteni abban, hogy megtalálja önmagát.
Ezt a képregény-adaptációt önmagában jó élménnyé teszi, hogy az alkotók nem élőszereplős film formájában próbálták a történetet vászonra vinni, hanem megközelítették annak eredeti médiumát, és az animációt választották. Ez olyanok számára is kellemessé teheti az alkotást, akik már unják a szokványos élőszereplős képregényfilmeket. Ráadásul a film nem veszi túl komolyan magát, hiszen többször is visszautal saját magára és mibenlétére, és emellett több utalást is tartalmaz az eddigi Pókember-filmekre, elismerve azok pozitívumait vagy épp felhánytorgatva azt, ami jobb, ha meg sem történt volna. (Annak, aki látta a Sam Raimi által rendezett változatokat, most derenghet valami egy táncoló Tobey Maguire-ről.)
Fontos megemlíteni a karakterek hangját adó szinkronszínészek teljesítményét. A film nézésekor egyszer sem lehetett azt érezni, hogy bármikor is kiestek volna a szerepükből. Kiemelkedő munkájukkal még szórakoztatóbbá tették a filmet, és nekik köszönhetően könnyebben azonosulhattunk a karakterekkel. A magyar nyelvre szinkronizált változat esetében sincsenek problémák a színészekkel, akik a hangjukat adták a karakterekhez, így magyarul is kifejezetten élvezhető a történet. Ennek ellenére azt gondolom, hogy eredeti nyelven a film egy sokkal gördülékenyebb, természetesebb tapasztalattá válik, és mindenképpen azt javaslom, hogy ha valaki meg szeretné nézni, angol nyelven tegye.
A Pókember: Irány a Pókverzum!-ot azonban nem a történet vagy éppen a szinkronszínészek, hanem a megvalósítás teszi igazán különleges élménnyé. (Nem véletlenül nyerte el a film 2018-ban a legjobb animációs filmnek járó Oscar-díjat.) Azzal, hogy az alkotók az animációt választották az eszköznek, amellyel elmesélhetik a történetet, egy sokkal izgalmasabb képregény-adaptáció kerülhetett ki a kezükből, mint ahogy azt eddig megszokhattuk. Az animátorok visszatértek a gyökerekhez, igyekeztek megragadni a képregények egyes tulajdonságait, és ezeket interpretálva átemelni a filmbe. A féltónusos eljárás pontjai, a kézzel rajzolt vonalak, a felugró szövegbuborékok és a keretezés is folyamatosan jelen vannak. Az alkotók a 3D-s modelleket úgy kombinálták a kétdimenziós animálással, hogy végül közelebb álljanak a képregény stílusához, mint egy mai animációs filmhez. Ezt például úgy érték el, hogy a háromdimenziós modell arcára az arckifejezéseket, a ráncokat felrajzolták, nem pedig magát a modellt torzították, vagy éppen kerülték a mozgás-elmosódás és a lencsetorzítás használatát.[1] Így sikerült egy olyan képregényfilmet létrehozni, amelynek vizuális ingerei könnyen ámulatba ejthetnek bármely nézőt, nem is beszélve arról, aki kedveli a képregényeket. A film tetőpontján azonban az animátorok már egy kicsit talán túlzásba is estek a vizualitást illetően, mert bár valahogy magam is úgy tudnék elképzelni egy DMT tripet, mint ahogy a vonatkozó jelenet lezajlott, de a rengeteg vizuális inger kissé átláthatatlanná teheti a néző számára, hogy pontosan mi is történik éppen a vásznon.
A Pókember: Irány a Pókverzum! olyan film, ami egy kis vérfrissítést ad a képregényfilm zsánerének. Ez a megelevenedett képregény látványvilágával és egyedi stílusával annak is szórakoztató lehet, aki nem kedveli a hagyományos képregény-adaptációkat. Viszont annak, aki kedveli őket, és maguk a képregények sem állnak távol a szívétől, minden negatív gondolat nélkül ajánlom a filmet, mert egy olyan vizuális ajándékcsomag kerül a szeme elé, amelyet egy képregényrajongónak hiba lenne kihagyni.
[1] WIRED: How Animators Created the Spider-Verse | WIRED. YouTube, https://www.youtube.com/watch?v=l-wUKu_V2Lk&t=68s. (2019.12.08.)
További kritika a filmről:
A nagy erő nagy elvárásokkal jár ? Pókember: Irány a Pókverzum!