Magyarországon szeptember 19-én a 16. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon, a Telluride fesztiválon pedig pár héttel hamarabb, augusztus 30-án mutatták be Tóth Barnabás második nagyjátékfilmjét. Az Akik maradtak (2019)[1] viszont nem csak azért különleges, mert a Saul fia (Nemes László, 2015) után egy ilyen nívós fesztivál programsorozatába került be, hanem azért is, mert Magyarország ezt a filmet jelöli a 92. Oscarra, ahol a megújult „nemzetközi film” kategórián belül mérettetheti meg magát. Nem ez az első alkalom, hogy Tóth Barnabás egyik filmjét Oscar-jelölés közelében láthatjuk: 2018-ban a Susotázs (2018) bekerült a 10 legjobb élőszereplős rövidfilm közé. Új alkotásának idén olyan filmek között kell versenyeznie, mint a cannes-i nagydíjas Élősködők (Gisaengchung. Joon-ho Bong, 2019), vagy a CineFest fődíját elnyerő kolumbiai Monos (Alejandro Landes, 2019).

A történet 1948-tól veszi fel a fonalat: a második világháború véget ért, a holokauszt borzalmai viszont nagyon élesen élnek az áldozatok fejében. A negyvenegy éves nőgyógyász, Körner Aladár (Hajduk Károly) napjait egyedül és boldogtalanul tölti, amikor belép az életébe a tizenhat éves Wiener Klára (Szőke Abigél). A két karakter között erős kötelék alakul ki, amelyről nehéz eldönteni, hogy több-e, mint aminek indulni látszik. Az Akik maradtak az F. Várkonyi Zsuzsa által írt Férfiidők lányregénye című könyv adaptációja, de némileg eltér az eredetitől, mivel a film utolsó harmadában – a rendező elmondása szerint – muszáj volt átalakítani a történetet.[2]

Az Akik maradtak plakátja

Tóth Barnabás filmjét a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsa támogatta megközelítőleg 120 millió forinttal[3], amely alapvetően tévéfilmek létrejöttét segíti elő. Így kijelenthető, hogy a költségvetés jócskán elmarad az olyan filmektől, mint a Viszkis (Antal Nimród, 2017), a Kincsem (Herendi Gábor, 2017) vagy éppen az előző Oscarra nevezett Napszállta (Nemes László, 2018). Ennek megfelelően a jelenetek túlnyomó többségét a különböző, Rajk László által berendezett belső terek szolgáltatják. Azonban a sokszor emlegetett jelmondat, miszerint „nem kell pénz egy jó film elkészüléséhez”, ebben az esetben is maximálisan érvényesül: a környezet autentikus, a szobák berendezése megidézi a tipikus, minimalista magyar lakóház képét. A film hangulatához is jobban illeszkedik ez a megközelítés: a holokauszt által sújtott emberek többnyire az elzárkózást, az otthon magányát keresték a történtek feldolgozásához. Ehhez járul hozzá Pirisi László zenéje, amely klasszikus, nagyzenekari dallamokkal támogatja meg a korabeli hangulat létrejöttét. Megelevenedik előttünk a második világháború utáni Magyarország, ahol a Rákosi-diktatúra már megkezdte kibontakozását.

A film műfaját tekintve vígjátéki elemekkel tűzdelt melodráma, mely nagyban különbözik hangvételében a holokausztot feldolgozó alkotások többségétől. A hangsúly ugyanis eltolódik a tragédiáról a két főszereplő közötti viszony bemutatására: a narratíva a közöttük kialakuló kapcsolat körül alakul. Így gyorsan kiderül, hogy a film nagyrészt Hajduk Károly és Szőke Abigél játékán, illetve a köztük lévő kémián áll vagy bukik: ebben az esetben pedig mindkét aspektus remekül működik a vásznon. Hajduk Károly tökéletes választás a szerepre, annak ellenére, hogy nem volt egyszerű dolga: minden rezdülésében, megnyilvánulásában ott van az elfojtás, a magány, illetve a reményvesztettség érzése. Ebben az esetben a „kevesebb néha több” elvet kellett követnie, apró gesztusokkal, finom mimikával. Keveset beszél, viszont annál többet mond karaktere mindarról a traumáról és borzalomról, amellyel együtt kell élnie. A film előrehaladtával viszont egyre jobban nyílik ki, eszköztárába bekerül a mosoly illetve a derű, amelyet Klárinak (Szőke Abigél) köszönhet. Szőke Abigélt még nem sok filmben láthattuk, főszereplőként ez az első nagyjátékfilmje, azonban érdemes lesz a későbbiekben odafigyelni munkásságára. Jóval árnyaltabb, több érzelmet közvetítő alakítást kellett nyújtania, lévén egy változó korban lévő, identitását kereső, a tragédia feldolgozására képtelen karakter az övé. A szerep egy érzelmi hullámvasút, amely pont ezért energiát és reményt ad Aldónak (Hajduk Károly), ezzel kényszerítve ki elzárkózott, depresszív életviteléből. Érdekesség, hogy nem ez az első alkalom, hogy egy filmben szerepelnek: a 2016-os A martfűi rémben (Sopsits Árpád) már dolgoztak együtt, amely a színész szerint nagyban megkönnyítette a jelenetek felvételét[4].

A rengeteg pozitívum ellenére marad egy kis hiányérzetünk a film megtekintése után, amely közvetetten az adaptált könyvből származik. Vannak ugyan erős drámai pillanatok, szavak nélkül is jól mesél a film, viszont több esetben előfordul, hogy bizonyos jelenetek jobban megírt dialógusokkal sokkal nagyobb hatást érhettek volna el. Egy-egy elejtett félmondat, szívbemarkoló monológ olyan drámai pluszt adhatott volna, amely a filmet jelentősen kiemelhetné a témát feldolgozó alkotások közül. Hibákat keresni azonban mégiscsak olyan ebben a filmben, mint tűt keresni a szénakazalban: ha nagyon akar, találhat az ember elszórtan, az összképet ellenben kis mértékben befolyásolja.

Az Akik maradtak összességében egy érzékeny kamaradráma, amely nagyszerű színészekkel egy olyan, alapvetően pozitív történetet elevenít meg, amely a továbblépésről és a feldolgozásról szól. Két emberről, akik egymás életét törődéssel és gondoskodással kölcsönösen változtatják meg, ezzel reményt csempészve szürke hétköznapjaikba. Reményt arra, hogy közös erővel mindkettőjüknek megvan az esélyük a traumából való gyógyulásra, még ha az út embertelen nehézségekkel is van kikövezve.

[1] A filmet a 16. Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon volt alkalmunk megtekinteni szeptember 19-én.

[2] A 16. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál közönségtalálkozóján hangzott el.

[3] Forrás: http://mecenatura.mtva.hu/index.php?p=contents&cid=1912&m1=34

[4] A 16. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál közönségtalálkozóján hangzott el.