Darren Aronofsky legújabb alkotása felkavaróan provokatív és szürreális látomás férfi és nő kapcsolatáról, illetve a művészi lét és a család összeférhetetlenségéről. Ha csak a magyar kritikai visszhangját nézzük is, az Anyám! (Mother! Darren Aronofsky, 2017) című film igen megosztó: egyes vélemények[1] a rendező gyengébb filmjei közé sorolják, míg más kritikák[2] Fekete hattyú-szintű (Black Swan. Darren Aronofsky, 2010) zsenialitást vélnek felfedezni Aronofsky új produktumában. Ugyanez igaz a nézői oldalról is: a különböző filmes portálokon heves viták alakultak ki a mozival kapcsolatban. Én is csak komoly morfondírozás után tudtam dűlőre jutni a tekintetben, hogy az Anyám! allegorikus, szürreális elemekkel tarkított okos történet-e, vagy csupán a rendező egy újabb nagyzoló, biblikus víziója.

01

A történet egy házaspár életébe enged betekintést, ahol minden az alkotás, a teremtés körül forog. Az anya (Jennifer Lawrence) újrateremti azt a közeget, melyben férje (Javier Bardem) alkotni próbál. Az írói válságban szenvedő szerző azonban nem képes új művet létrehozni. A problémákat csak fokozza, amikor egy idegen (Ed Harris), később pedig a felesége (Michelle Pfeiffer) érkezik a családhoz, és fenekestül felforgatja annak életét. Miután a férjnek sikerül megírnia az új könyvét, a feleség pedig terhes lesz, a fél világ a házukhoz tódul, és szétzilálja a családi élet minden örömét.

A film egyik legkiemelkedőbb oldala a színészi játék: Jennifer Lawrence-nek elhisszük, hogy csak a másokért létező anya, aki önmagát feláldozva próbál megtenni mindent, hogy a családi élet kiteljesedjen. Hozzá kapcsolódik a film egyik vizuális metaforája, a lángoló tűzhely, amely biztosítja az otthon melegét. Javier Bardem, a hiú és gyarló író, aki beleesik abba a hibába, hogy szakmai sikerei után már nem tud a család révén kiteljesedni, többre vágyik. Az ő játéka inkább átlagosnak mondható, a korábbi alakításai tükrében, de hozzá köthető a film egyik legerősebb jelenete: a szülés utáni pillanatban meg akarja mutatni a házukban várakozó csődületnek a gyermekét, de az anya nem adja oda neki, ezért csak arra vár, mikor lophatja el tőle, hogy megmutathassa az őt istenítő tömegnek. A két mellékszereplő (Ed Harris és Michelle Pfeiffer) játékáról sem szabad megfeledkezni, akik érkezésükkel szétzúzzák a látszólagos idillt. Ha ki szeretnénk emelni azt az alakítást, akinek a legerősebb a színészi jelenléte, Michelle Pfeiffert kell megemlítenünk. A színésznő igazi csúszómászóként veszi be magát a házba, és rohasztja meg azt deszkáról deszkára. A két idegen nem tartja tiszteletben a családi értékeket, és az intim környezetben okoznak sérüléseket, olyan sebeket ejtve az otthonon, mint a vérző padló, ami szimbolizálja, hogy mi történik, ha a tökéletesnek hitt burok a külső betolakodó hatására megreped, illetve a gyilkosság által bemocskolódik.

02

Az Anyám! sok szimbólumot, metaforát alkalmaz, amelyek első nézésre nem fedik fel magukat teljes valójukban. Ilyen metafora a fentebb már említett kályha, mely az anyában a családért munkálkodó tűz melegét sugallhatja. A férj egy ponton bedeszkázza a dolgozószobáját, ami az elfojtás klasszikus esetének tekinthető. Bujdosó Bori remek kritikája szemezget azokból az elemekből, melyek a pszichoanalitikus és feminista értelmezést segítik elő.[3] A központi szimbólum maga a ház, az otthon, illetve a környezet, ami körülöleli. Tekinthetünk rá úgy, mint a világ kicsinyített mására, egy paradicsomi helyre, ami még érintetlen, de fenyegeti a külvilág és a férfiúi természet.

Bibliai utalások is nagy számban jelennek meg a filmben, sőt ezeket már-már túlzott mértékben alkalmazza: a teremtéstől és a testvérgyilkosságtól a megváltó meggyilkolásán át az apokalipszisig minden előkerül. A rendező bibliai allúziókat durrogtat szinte minden egyes percben, ami jól is elsülhetne, ha egy-egy ilyen elem valóban kiteljesedhetne, akár egy komplex jelentésszálat működtetne. Érdekes párhuzam húzódik például a nő és a férfi teremtési aktusa között: míg a nő képes arra, hogy fájdalommal, szenvedéssel életet teremtsen, addig a férfi ,,csak” egy művészi produktumot tud alkotni, ami emberek sokaságának tudja  megváltoztatni az életét. Tehát szemünk előtt történik meg egy kettős teremtéstörténet, ahol az egyik valódi, élő, lélegző organizmust teremt a világra, míg a másik egy fikciót, egy tárgyat, aminek sikere − a film tanulsága szerint − csak az író egóját szolgálja, és elvakítja az embereket. Ez egy remek párhuzam lenne, amellyel azonban nem igazán kezd a film semmit, csupán egy direkt jelentést mutat fel: talán azt, hogy igazán teremteni csak a nő tud, minden más teremtés a világon felesleges.

03

Az Anyám! című filmben már-már groteszk, túlzó módon jelenik meg a művészi alkotás létrehozásának az aktusa. Egy író valódi hivatása az írás. Úgy működik, mint egy szócső, aki szövegein keresztül kerül kapcsolatba olvasóival. Ez azonban odáig fajul, hogy ikonként kezd funkcionálni, és a párbeszéd már kevés, az olvasók birtokolni kívánják őt és a házában lévő dolgokat. Az író hiúsága pedig engedi ezt a(z ön)kifosztást, és a családja helyett az ismeretlen emberek rajongásában talál otthont. Ez szintén egy remek felvetés a rendező részéről, ugyanakkor a kivitelezés korántsem tökéletes. Azok a jelenetek, amelyek a házat megszálló ijesztő vendégsereget mutatják, akik vérszívóként szipolyozzák el a család élet meghittségét, a végére parodisztikus káoszba fulladnak. Nem lehet komolyan venni azokat a részeket, ahol az alig két-háromemeletes házban lévő embersokaság és a katonai erők közötti összecsapás történik. Ezek a pillanatok önparódiába fordulnak. Ennek következtében a figyelmünk elterelődik a film által felkínált művész-lét kérdéseiről, és ahelyett, hogy erre keresnénk a magyarázatot, csak a szürreálisabbnál szürreálisabb jeleneteken csodálkozunk.

Aronofsky legújabb filmje komoly témára reflektál. Az Anyám! egyik legerősebb üzenete, hogy a család egy személynek, az anyának köszönheti működését. Ő tartja életben a családi tüzet. A férfi ezzel szemben az, aki nagyravágyása révén elhozza annak pusztulását. Rendkívül izgalmas téma, aminek az ábrázolása szintén nem tartozik a film pozitívumai közé. A nő és a férfi közötti viszony szájbarágó módon jelenik meg, amit még a szürreális jelenetek sokasága sem képes tompítani. Például a film néhány végső képkockáján azt látjuk, hogy az anya a férfi kezében fekszik, és felszólítja, vegye el az utolsó dolgot is tőle, erre az összeroppantja a szívét. Ennél didaktikusabb megoldást elképzelni is nehéz annak bemutatására, hogy a férfi végsőkig rombol, és szeretet utolsó lépcsőfokait is elpusztítja.

04

Darren Aronofsky Anyám! című alkotásával az a legnagyobb probléma, hogy ígéret marad. Egy nagyon okos történetet ábrázolhatna, ami bemutatja a férfi és a nő, a vallás, a művészet, és mondhatnánk, a világ ontológiai kérdéseit – ezeket fel is villantja a mozi. A gond a kivitelezéssel van, azzal, hogy ezek a művészi, vallási kérdések nem tudnak igazán kiteljesedni, és egy komoly jelentéstartományt mozgatni. A film a hangsúlyt a férfi és a nő egymásra romboló módon ható kapcsolatára helyezi, de mindezt didaktikusan, szájba rágva, és öncélú szürreális jelenetek sokaságával teszi. A szürreális jelenetek olykor pedig a komikum határait is súrolják. Sajnos ez nem az az alkotás, aminek a megtekintése után azonnal rohannánk ostromolni a rendező házát, hogy − akár a filmben − mi is kifejezzük csodálatunkat, és leboruljunk előtte.



[1] Dobi Ferenc: Anyám kínja. filmtett.ro, http://www.filmtett.ro/cikk/4648/darren-aronofsky-mother-anyam

[2] Gyöngyös Lilla: Ez a múzsák sorsa. filmtekercs.hu, https://www.filmtekercs.hu/fesztival/velence-2017-anyam-kritika, Bujdosó Bori: A férfi maga a pusztítás. revizoronline.com, http://revizoronline.com/hu/cikk/6874/anyam/

[3] Bujdosó Bori: A férfi maga a pusztítás. revizoronline.com, http://revizoronline.com/hu/cikk/6874/anyam/

Hozzászólások

hozzászólás