„Ahelyett, hogy hagynám, hogy ezek a srácok megöljenek, hadd próbálkozzak meg valamivel, amit a magam akaratából ragadhatok meg. Amennyiben ez meg is öl engem, legalább elmondhatom, hogy megpróbáltam.” – Ron Woodroof

Jean-Marc Vallée rendező legújabb, 2013-as alkotása, a Mielőtt meghaltam (Dallas Buyers Club) már kettő Golden Globe- (legjobb színész – drámai kategória, legjobb férfi mellékszereplő), valamint három darab Oscar-díjat (legjobb férfi főszereplő, legjobb férfi mellékszereplő, legjobb smink) is a magáénak tudhat. A valós eseményeket feldolgozó film középpontjában a texasi Ron Woodroof személyes drámája helyezkedik el. Ron, miután AIDS betegségéről tudomást szerzett, saját, illetve sok ezer másik beteg életének meghosszabbítása érdekében többfrontos háborúba kezdett a tengerentúli gyógyszer-lobbival szemben. Küzdelmét egyfajta klasszikus jellemfejlődéses narratívával beszéli el a film.

K+ęp_0

Vallée mozija egy hagyományos és lineáris vonalvezetésű műfaji játékfilm, sem mozgóképes (azaz operatőri), sem narratív (azaz forgatókönyvírói) trükkökkel/újdonságokkal nem szolgál. (Emiatt a jelen írás is csak a leghagyományosabb elemzési szempontokat sorakoztatja fel.) Erénye a hiteles és életszagú diegézis, illetve a fokozódó drámai artikuláció; nyoma sincs az oly gyakori sziruposságnak, az olcsó pátosznak. Sőt, a tragédia farvizén gyakorta erőteljes komikus jegyek is jelentkeznek, hogy rámutassanak ennek az igaz történetnek a végtelen abszurditására. Ehhez természetesen egy erős forgatókönyvre (Craig Borten, Melisa Walack), koherens rendezői koncepcióra, illetve kiváló színészi alakításokra (elsősorban Matthew McConaughey és Jared Leto) volt szükség. Kapcsolódik mindehhez Yves Bélanger operatőr munkája, aki hitelesen idézi meg a nyolcvanas évek amerikai játékfilmjeinek vizuális stílusjegyeit. A teljes képi regiszter naturális és valósághű benyomást kelt. Szinte kerüli Bélanger a nagytotálokat, a kamera fókuszáltsága az amerikai és a premier plán között mozog elsősorban. A képek színvilága kissé fakó, kékes-szürkés színezetű. Az alkotás teljes egésze úgy hat, mintha a korabeli amerikai szemüvegén keresztül figyelnénk az eseményeket.

K+ęp_1

1985, Dallas, az ún. amerikai Mély Dél (Deep South). Tömény izzadtságszag, tömeges prostitúció és persze rodeó töménytelen mennyiségben. Imbolygó árnyalakként még kísért a Ku-Klux-Klan nem is oly távoli emléke; a fülledt csapszékekből az olcsó countryzene whiskytől ittas foszlányai a csillapíthatatlan éjszakai forróságba ömlenek. Mintha a Stetson-kalapba bújtatott idő Lee tábornok és a Konföderáció megnyúlt árnyékába botlott volna. Mintha csupán hátasaikat cserélték volna masszívabb pickupokra a helyi cowboyok. A társadalmi szolidaritás, a tolerancia, a női emancipáció lényegileg ismeretlen fogalmak ezen a környéken. Ez a republikánusok legfőbb bázisa, a xenofóbia mindennapos jelenség errefelé. A társadalom piedesztálján a protestáns fehér férfi trónol már több száz esztendeje.

K+ęp_2

Ebbe a környezetbe szervesen illeszkedik Ron Woodroof, az egyszeri villanyszerelő, aki az igazi déli tapló prototípusa. Az őt zseniálisan életre keltő Matthew McConaughey olyan meggyőző dialektusban adja vissza ezt a speciálisan mély déli életérzést, hogy az az európai fül számára szinte már érthetetlen, tagolatlan barlangnyelvként hat. Csak valami különös intuíció, illetőleg beleérző képesség révén nyernek értelmet a kivakkantott mondatok. Ron életében alkalmi légyottok, turnézó bika rodeók, megbundázott fogadások és végenincs tivornyák adják egymásnak a kilincset valamiféle bizarr elliptikussággal. A mindennapos macskajajok kezelésére a leginkább amfetamin- és kokain-abúzus javallott – legalábbis a Woodroof-féle medicina szerint. Majd egy munkahelyi baleset fenekestől felforgatja Ron életét: ahogy egy dallasi kórházban magához tér, orvosai azonnal közlik vele, hogy vérében a HIV-vírus pozitív koncentrációját mutatták ki. A méréseket megismétlik, reklamációnak helye nincs. Bár a saját, nem éppen balzaci stílusában visszautasítja a homoszexuális aktusra, illetve az intravénás droghasználatra irányuló kérdéseket, a tény ettől még tény marad: Ron Woodroof AIDS-beteg, és haldoklik. Még harminc nap – emígy szól a kinyilatkoztatás. Ezzel kezdetét veszi Woodroof személyes kálváriája és színeváltozása, mely további 2527 nappal (közel hét esztendővel) hosszabbítja meg a főhős életét. Olyan ez, mint a 24 című tévésorozat valamiféle félresöpört, szarkasztikus verziója, ahol az órák akkurátusan napokra és évekre cserélődnek, azonban az ellenség ugyanúgy ismeretlen és érinthetetlen marad. Különbség pusztán az ellenfél mibenlétében és tartózkodási helyében mutatható ki. Az antagonista a jelen esetben nyilvánvalóan maga a HIV-vírus, a hely pedig Ron, illetve a többi beteg teste és vére.

K+ęp_7

Ne feledjük, 1985-t írunk, az AIDS mint tünetegyüttes körülbelül három éve számít diagnosztizált betegségnek. A legális gyógyszerek spektruma és hatékonysága egyaránt igen-igen szűkös. Az emberkísérletek és a placebo ennek a gyógyszerészeti korszaknak a két legfőbb tünete. Miután a főhős tudatosítja magában a betegségét, kezelése igencsak sajátságos irányt vesz, hiszen Woodroof továbbra is fenntartja önpusztító „diétáját” az ajánlott gyógyszerkúra mellett. A kor egyedüli legális orvossága az AZT, amely legfeljebb hat hónap laufot ad az Örök Kaszással szemben. Ron állapota egyre súlyosbodik. Ketyeg az óra, fogyatkoznak a napok. Woodroofot azonban nem abból fából faragták, aki mindebbe beletörődne. Keményfejű, déli rodeó-cowboy ő, vele nem lehet csakúgy kipuliszkázni! Ehelyett inkább Don Quijote-i szélmalomharcot indít a titkos és tiltott farmakológia mezején az amerikai gyógyszer-lobbi legfőbb szervezete és mecénása, a FDA (Food and Drug Administration) ellen. Eleinte csupán a saját szakállára. Ugyanis Ron Woodroofnak a Cadillacjénél pusztán egy valami termetesebb: a saját egoizmusa. Életben óhajt maradni bármi áron. Hogy minél több rodeóval, narkotikummal, alkohollal és pornóval tömhesse tele enyhén szólva is kákabélű életét.

Film-Toronto Preview

Ehhez az armageddoni küzdelemhez azonban minimum egy fő Sancho Panza szükségeltetik. Nem várt helyről kap segítséget, ugyanis Ron Woodroofot a betegsége akarata ellenére is a korabeli meleg, avagy queer szubkultúrához sodorja. Kórházi szobájában megismerkedik Rayonnal (Jared Leto zseniális alakításában), a homoszexuális transzvesztitával, aki később Ron legjobb barátja és „üzlettársa” lesz. De egyelőre ott tartunk, hogy Rayon, mint a pióca tapad Woodroofra. Mulattatja, vagy inkább felkorbácsolja őt a cowboy iránta tanúsított rendkívül ostoba és előítéletes magatartása. Mindemellett Ron életében egy jelentős esemény következik be: ivócimborái kiközösítik. A fehér férfi eszméje ugyanis, úgy tűnik, nem pusztán a bőrébe van „vésve”. A deviancia legcsekélyebb jele, akár csak pletyka szintjén is, elegendő ahhoz, hogy a korábbi falkatagot a társai kiközösítsék. Ez a minimális, sőt a nulla tolerancia színháza, amellyel Ron Woodroofnak innentől kezdve szembe kell néznie. Ő többé már nincsen benne a balhéban. A kirekesztő kirekesztetté vált, és ez a tendencia határozza meg Ron egész további életét. A saját bőrén kényszerül megtapasztalni egy minőségileg hatalmasabb bázis, az amerikai gyógyászat és gyógyszerészet kirekesztő attitűdjét. Miután Woodroof eljut Mexikóba, egy zugklinikán megismerkedik egy volt amerikai virológussal, akit saját orvostársadalma szintén kiközösített, pusztán azért, mert az ún. alternatív, ergo nem rentábilis AIDS-gyógymódokra fordított figyelmet. Ekkor találkozik Ron először olyan széles spektrumú gyógyszerekkel, amelyek a betegsége lefolyását lényegesen könnyebbé teszik és meghosszabbítják életét.

K+ęp_4

Mintha csak a hályog esne le Ron Woodroof szeméről – bár ez a reveláció nem ennyire pillanatnyi, sokkal inkább tendenciózus tünemény az ő esetében. Pont azokon a területeken lel élet- és tetterőt, amelyek számára korábban terra incognita tartományok voltak. A külcsín, a kupec-zsáner megmarad, a belbecs az, ami lényegileg megváltozik. Ron Woodroof életének saját agóniája ad értelmet. Ezen a szűrőn keresztül képessé válik a társadalmi érzékenység és nyitottság megélésére, ez ad célt a haldoklásának, illetve ez a jelenség alkotja a Mielőtt meghaltam narratíváját. A film ugyanis a szolidaritás és a felelősségvállalás mozija, amelyre gyakorta a halál torkában lel rá az ember. A Mielőtt meghaltam egy olyan ember története, aki mind a mikrokörnyezetében, mind a makro-társadalomban totálisan elbarikádozódott, azonban pont ebben az izolációban lel rá felebarátaira, a mind szexualitásukban, mind egészségükben perifériára szorult számkivetettekre. Ugyanolyan szerencsétlen nímandokra, mint maga Woodroof. Ron ezért alapítja meg a Dallas Buyers Clubot, azt az árnyékszervezetet, amely dacol az FDA gőgös és cinikus, pénzéhes bürokratizmusával, és amelynek egyetlen célja a rászorulók illegális, ám hatékony AIDS-gyógyszerekkel való ellátása, amelyért cserébe ők jelképes havi tagdíjat fizetnek. Ehhez Woodroofnak minden ravaszságát latba kell vetnie: Mexikó zugklinikáin át Japán high-tech laborjaiig vezet az útja, a vámhatóságokat papnak öltözve játssza ki. Azonban az FDA mindent megtesz a Club felszámolása érdekében, a nem legális gyógyszereket drogoknak, Ron Woodroofot pedig drogdílernek minősíti. Ezekből a kutyaszorítókból mászik ki rafináltan és találékonyan a Dallas Buyers Club egészen a két „alapítóatya”, Ron és Rayon haláláig.

K+ęp_8

A Mielőtt meghaltam természetesen interperszonális minőségében, három, lényegileg teljesen különböző ember életének összekapcsolódása mentén is értelmezhető. (A harmadik főszereplő Eve doktornő, alias Jennifer Garner volna, azonban ő véleményem szerint nem sok vizet zavar.) De ebben az esetben is csupán a fentiekben említett megállapításokra juthatunk: Vallée alkotása egyrészt a humánumról és az önzetlenségről, másrészt az emberi jellemfejlődésről szól. Ez pofonegyszerű. De ugyanúgy szól a kirekesztettségről, a szubkultúrák periferizálódásáról, a társadalmi szolidaritás hiányáról és a szociális háló hatalmas, gyakorta direkte elmélyített krátereiről, a deviancia viszonylagosságáról és irrelevanciájáról, az identifikáció pluralizmusáról.

A Mielőtt meghaltam egyben az olyan társadalmi berendezkedésnek a kritikája, ahol a látszólag plurális és egyensúlyt teremtő demokrácia leple alatt még mindig megbújnak szélsőségesen kirekesztő és uszító szubkultúrák, amelyek mint egyfajta szociokulturális ragályt, szellemi deficitet terjesztő szervezetek hatványozottan fertőzésveszélyesek, illetve ahol maguk a társadalmat irányító és ellenőrző szervek és intézmények sem látják el alapvető feladataikat. Sőt, bár elmismásolt, de elemi céljuk éppen az emberi szabadságjogok megnyirbálása, s ezáltal a minél jövedelmezőbb lobbi-tevékenység kifejtése. Nincs ez másként a legfontosabb emberi érték, az egészség tekintetében sem. Ron Woodroof ebben az értelemben kétszeresen is beteg: megbetegítette saját szubkultúrájának a mentalitása, illetve a HIV-vírus egyaránt. Woodroof épphogy csak egzisztál a társadalom és a saját biologikuma peremén, de ezáltal mind a korábbi környezete, mind a társadalom teljes szövedéke számára lényegileg integrálhatatlanná, idegenné, ellenséggé válik. És ezt az állapotot mindenki igyekszik maximálisan fenntartani: a régi haverok, a dallasi közkórház és az FDA egyaránt a perifériára kényszeríti. Ekkor azonban egy húr elpattan Ron Woodroofban, amely mintegy pengeként metszi ketté az össztársadalmi elutasítás és kiközösítés gordiuszi csomóját. Ebben az értelemben az AIDS-betegség felszabadítja Woodroofot, humanizálja szemében az általa, illetve a társadalmi sztereotípiák által húzott falak mögé kényszerülő alaktalan tömeget.

És micsoda erő rejlik ebben a tömegben! Mennyi magára hagyott élet kap általa reményt, ha csupán néhány pillanatra is! Így, bár Woodroof betegségének következményét csak elodázni képes, eredendő kóros intoleranciáját végleg felszámolja. Ebben az értelemben a Mielőtt meghaltam nem csupán Ron Woodroof hősies és kétségbeesett küzdelmének a tablója, hanem a tolerancia mozija is egyben.

K+ęp_9

Hozzászólások

hozzászólás