Apertúra Magazin

Akiyuki Shinbou kétség kívül az egyik legszínesebb egyénisége a japán anime-kultúrának. Műveivel évről évre arra törekszik, hogy az animáció határait feszegetve jellegzetes stílust alakítson ki magának, melyről egyből meg tudjuk őt különböztetni a műfaj többi alkotójától. Egyedi látásmódja és apparátushasználata messze nemcsak a kitaposott út elhagyására való törekvését jelenti, hanem egy szerzői névjegy letételét is megkísérli.

Sokakban maga a szerzői anime kifejezés kétségeket kelt hitetlenséggel párosítva. Hála a műfaj stigmatizáltságának és a hozzánk csak igen szűk keresztmetszetben eljutó példáknak, a szerzőiség igen távoli fogalomnak tűnik, ha a japán animációt nézzük. Holott csak annyit kell tennünk, mint a szerzői filmek esetében, hogy hasonló és visszatérő jegyeket keressünk, rajtakapva az auteurt a pályafutás produkcióiban. Shinbou munkássága, különösképp a Bakemonogatari[1], ehhez rengeteg kiindulási pontot ad nekünk, ezért kivételesen jó példa.

Itt folytatódik »

LONDON – Ha nem is feltétlenül az Off West End színtéren, akkor a mozivásznon keresztül, leginkább a hét főbűn elkövetésével, vagy az amerikai álom radikális kigúnyolásával, Kevin Spacey biztosan senkit sem hagy hidegen. A rendező Sam Mendes neve az Amerikai Szépség című film kapcsán lehet ismeretes, melyért mindkettejüket Oscarral jutalmazta a kritika.

Itt folytatódik »

Érmezei Lili és Kaulics Viola kiállítása az Artbázis Összművészeti Műhelyben

Megnyitó: 2012. január 18.

Kurátor: Meggyesházi Éda

(Az alábbi szöveg a megnyitóra készült.)

Már a kiállítás címe és hívószavai is rendkívül gondolatébresztőek, hiszen arra indítanak, hogy előszámláljuk a személyes tér különböző dimenzióit: a fizikai tér adottságait, a test határait, a másokkal való érintkezés felületeit, a pszichológiai játékteret. Bárhogyan is gondoljuk el a személyes teret, a protokoll által szigorúan szabályozott 45 cm-es sugarú intim zónaként, vagy a számunkra láthatatlan rezgések vagy kisugárzás formájában, a személyes tér fogalma szorosan kapcsolódik ahhoz, amit az énről vagy önmagaságról, a közvetítés, a kommunikáció lehetőségeiről gondolunk. Kállai János pszichológusnál olvasom a következő idézetet: „Korábban azt mondták, a tér az, ami két, egymáshoz közel álló dolog között van, a semmi. Az ilyen jellegű tér azonban emberi kapcsolatokkal van kitöltve. Kommunikatív és imaginatív kapcsolatok hálózata.” Vagyis: láthatatlan kapcsolatok szövik át a teret, a fotográfus számára pedig éppen az lehet kihívás, hogy ezeket megérzékítse.

Itt folytatódik »