Apertúra Magazin

Az anakronizmus éppolyan veszélyes, amilyen vonzó eszköze az átiratoknak. Modernizálni ősrégi történeteket, megmutatni, hogy nincs új a nap alatt: ez az ismerős gesztus egyszerre adja meg a „minden változik” izgalmát, és nyugtat meg minket a „valójában mégis ugyanazok vagyunk” érzésével. Ezért az anakronisztikus átiratok közönségcsalogató bája valami finom veszélyt is magában rejt: hogy noha újat akar mondani, valójában épp az ismert jelentést avatja újjá. Szálinger Balázs Oidipusz gyermekei című drámája a thébai mondakört újraíró ókori görög drámákat írja újra, így a dráma szövege és annak Radnóti Színházbeli előadása is megküzd az átírás szép veszélyeivel. (A darab premierje október 18.-án volt.)

Szophoklész

Itt folytatódik »

Blogunkban a főcímek kapcsán már foglalkoztunk a paratextualitással, most azonban a World Press Photo kiállításon (mely a Millenáris Fogadójában látható szeptember 25.-e és október 25.-e között) szerzett tapasztalataim alapján egy olyan paratextusra szeretném irányítani a figyelmet, mely a közvetítő médium tekintetében is eltér a főszövegtől: a sajtófotóra.

Carlo Ginaferro: Portré, 1. díj. Tehetős romániai roma családokról készített képeket otthonaikban.

Itt folytatódik »

Az évek során rutinszerűségbe süllyedő és egyre inkább a valódi meglepetések hiányával küszködő Arc kiállítás 10. kiírásának központi témája halvány reményt keltett a projektet több éve figyelők között, hogy a kerek évfordulóra tekintettel valami változni fog. Ám a mindenfelé népszerűsített „Újratervezés” – sajnos – magát az Arcot nem érte el.

Itt folytatódik »

Október 3.-án mutatták be az Örökmozgó Filmmúzeumban a Metropolis legújabb, Robert Altmannak szentelt számát, mely elsősorban az 1970-es években készült filmjeire koncentrál, a kritikai gyakorlatnak megfelelően. A szerzőről Pápai Zsolt, Réz András és Soós Tamás beszélgettek, a moderátor Varga Balázs volt. Az eseményen készült hangfelvételt az alábbi ikonra kattintva hallgathatják meg:

Audio clip: Adobe Flash Player (version 9 or above) is required to play this audio clip. Download the latest version here. You also need to have JavaScript enabled in your browser.

Itt folytatódik »

2005 óta évről évre egyre nagyobb sajtóvisszhanggal övezve rendezik meg a Typophile Film Festival, amelynek érdekessége, hogy a film éppen azon aspektusát helyezi előtérbe, mely mind produkciós oldalon, mind a befogadást illetően, mind pedig kritikai illetve elméleti tekintetben a leginkább alulreprezentált. Sok esetben egy film címszekvenciája csupán a szükséges, kötelező körként jelenik meg: ott kell lennie a stúdió/terjesztő logójának, a gyártók, a gyártásba pénzt pumpálók névjegyeinek, melyek azonban csak a legritkább esetben vívják ki a megérdemelt figyelmet, rendszerint akkor, ha valami furmányos módon a filmkészítő az adott film hangulatához, netán tematikájához passzintja a szegmenst, vagy – ahogy arra alább példát is hozok – nem átallja filmje szerves részeként, mintegy diegetikus összetevőként kezelni. Ez utóbbi lehetőség azért különösen érdekes, mert a cím és a film stáblistája többnyire kívül esik azon, amit a posztstrukturalista filmelmélet a „filmszöveg” terminusával illetvén elemzése tárgyává tesz, és ennek folyományaként száműzte is vizsgálódási területéről ezt a – Gérard Genette terminusával élve – paratextuális dimenziót.

Itt folytatódik »