A Titanicon vetített Los Cronocrímenes (Időbűnök, Nacho Vigalondo) című spanyol film az időutazással foglalkozó sci-fik nehezen kikerülhető buktatói között tévelyeg. Az időutazás egyik alapvető paradoxona, hogy ha visszamegyek az időben, akkor mivel nem egy korábbi én-állapotomba kerülök vissza, hanem egy új énem lesz, kettő lesz belőlem párhuzamosan, így lehetőségem van beavatkozni a múltba.
Tarantino az első, aki az idei fesztiválra meghívott nagy nevek közül végre teljes mértékben beváltotta a hozzá fűzött reményeket, és ezzel az Arany Pálma legfőbb várományosává lépett elő. A Becstelen Brigantyk a második világháború végkifejletének szemtelen újraírásával, a kényes és túlterhelt téma könnyed feldolgozásával, irodalmi és filmes parafrázisok tömkelegével, valamint zseniális alakításokkal újabb, akár a Kill Billhez mérhető remekmű a rendező életművében. Első impressziók.
Kevés musicalben láthatunk vidáman éneklő gyilkosokat, most azonban itt van egy, melyben egyszerre folyik a vér és pattog a fülbemászó zene ritmusa. Tim Burton, az Ollókezű Edward és Az Álmosvölgy legendájának rendezője, ezúttal egy zenés darabban valósította meg a már számtalanszor vászonra vitt rémlátomásait.
„Ma ligne de chance, ta ligne de hanche” – énekeli a híres tengerparti kettőst Marianne és Pierrot Godard halhatatlan filmjében, a hátam mögött pedig a vetítésen részt vevő legendás Anna Karina dúdolja a dalt, amit több mint 40 évvel korábban Belmondóval együtt adott elő. A vásznon a Bolond Pierrot, a filmtörténet egyik legnagyobb klasszikusának digitálisan felújított kópiája pereg, olyan színgazdagságban és képminőségben, amilyenben – legalábbis az én generációmból – senki se látta.
A cannes-i fesztivál eddigi legnagyobb élménye volt látni, ahogy ez a film évtizedekkel elkészülte után is egyszerre képes a mozi definíciója és létezésének szenvedélyes bizonyítéka lenni. Godard-nak ebben a műben sikerül úgy felvetni a filmmel mint reprezentációval kapcsolatos teoretikus kérdéseket, hogy közben megtartotta a mozi magával ragadó varázsát. Kösz, Jean-Luc!
De persze ennél újabb filmek is érkeztek a Croisette-re, az első öt nap leginkább említésre méltó mozgóképei következnek – de előre szólok, remekművet még nem sikerült találni.
Itt folytatódik »
A posztmodern horrorirodalom meghatározó alakjának átütő sikerét és kultikus státuszának létrejöttét vélhetően nagyban befolyásolta az a tény, hogy kortársainál is erősebben építkezik a műfaj mozgóképes megfelelőjéből. A számos, tömegfilmekből átemelt s a szórakoztató irodalom eleddig ritkán vagy egyáltalán nem releváns tematikák (élő autó, zombik, óriásszörnyek) preferálása mellett a szerző számos önéletrajzi ihletésű írásában megemlékezik az ötvenes-hatvanas évek B-filmjeiről, nem tagadva azok hatását saját életművére. Elfogadva, hogy munkásságának gyökerei legalább annyira átszövik az amerikai tömegfilmet, mint irodalmi előzményeiket, a legizgalmasabb kérdéssé az válik, hogy a szerző által felhasznált műfaji sémák mennyiben és miben változnak a médiumváltás során. Milyen változások tekinthetőek a szerző saját kézjegyének, s melyek azok, amik elsősorban az új mediális közegnek köszönhetőek? S ehhez kapcsolódik a szerző munkáiból készült filmekkel kapcsolatban legtöbbször feltett kérdés is: miért nem működik a King-adaptációk jelentős része, és sikertelenségük mennyiben köszönhető a fentebb leírtaknak?
Itt folytatódik »
Soha nem hangzott ennyi borúlátó mondat olyan szenzációs felhozatalt ígérő fesztivál előtt, mint az idén Cannes-ban. Hiába tűnik hosszú évek óta a legínycsiklandóbbnak a versenyprogram, hiába vannak jelen új filmmel a kortárs filmművészet kultikus alakjai a világ minden tájáról, mintha borús lenne az ég a napfényes cannes-i tengerparton.
A fesztivál plakátja
Hogyan látja a mai kor embere ugyanazt, ami a klasszikus festőket egykor megihlette? Mi a különbség régi és új művészi témák, szemléletek, alkotásmódok között? Ilyen és hasonló kérdések vizsgálatával foglalkozik a szegedi Reök palota egyik tárlata, mely március 15-én nyílt meg A festmény ideje címmel. A Magyar Nemzeti Galériából származó gyűjtemény mellé a Sensaria csoport és más meghívott kortárs alkotók képeit, valamint néhány XIV-XV. századi festményt válogattak.
A kiállítás helyszíne, a REÖK Palota
A francia-magyar világzenész Montanaro mesélte egy éjszakai sörözés közben, hogy a reptéren futott össze azzal a finn zenészpárossal, akik ugyancsak Győrbe igyekeztek, és néhány pillanat alatt olyannyira egymásra hangolódtak, hogy másnap este már egy varázslatos közös számmal lepték meg a közönséget. A Mediawave-ben a szinte húsz év rengeteg változása alatt egyetlen dolog maradt állandó: ez a találkozások helye és ideje. A világ különböző sarkaiból érkező zenészek minden évben összehoznak egy-két olyan különleges közös pillanatot, ami csak a Mediawave minden mással összehasonlíthatatlan légkörének köszönhető.
A fesztivál plakátja
Az ‘56-os forradalom megítélését nagyban árnyalja az a probléma, hogy a harcokban rengeteg kisgyerek is életét vesztette. Nehéz eldönteni, valójában kié itt a felelősség: a szülők engedékenysége, akik kiengedték őket az utcára, vagy a forradalmároké, akik hagyták, hogy harcoljanak. A leglényegesebb kérdés jelen esetben az, hogy lehet-e nemzeti hősként kezelni (az életükkel és igazi fegyverekkel) játszadozó kisgyerekeket, hiszen szinte biztos, hogy nem értették, nem is érthették az akkori politikai helyzetet. Lehet-e egy nép mártírjaiként, a Magyar Köztársaság identitását meghatározó esemény vértanúiként emlegetni azokat, akik nem is voltak tudatában saját forradalmár-szerepüknek?
Az ‘56-os filmeket aszerint is lehet vizsgálni, hogyan állnak hozzá az októberben harcoló gyerekekhez, vagyis mit hangsúlyoztak: otthonülő kisdiákokat vagy a barikádok ifjú hőseit láthatjuk a vásznon? És ezt továbbgondolva: a körülmények ártatlan, naiv áldozatait akarjuk bemutatni vagy egy nemzet mártírjait? Minden irányzatban valamilyen funkciója van a kiskamaszok szerepeltetésének. Ahogy a különböző évtizedek filmjeit megnézzük, látni fogjuk, hogy egy adott tendenciának a forradalom-képébe nagyon is illeszkedni fog az, mit emel ki a harcoló (vagy otthon maradt) gyerekek problematikájából.
Kép a Szabadság, szerelem című filmből
A vámpír téma már rengeteg megközelítésből, számtalan műfajú alkotásban vászonra került. Ezúttal egy szerelmi történetben bukkant fel, Chaterine Hardwicke rendezésében a Twilightban (Alkonyat), mely Stephenie Meyer regényének nyomán készült, s a már jól ismert, önmaga ellen harcoló szörny motívumát dolgozza fel.
Tranzit blog
