A Trafó és a Bálint Ház Színház+ rendezvénysorozatának február 20-i programja nem egyetlen színházi előadás köré épült; valójában nem is lehetett színháznak nevezni mindazt, amit Tompa Andrea, a sorozat szervezője ez alkalommal bemutatott a közönségnek. Az est témáját adó Janez Janša project ugyanis művészi kategóriákba nehezen beilleszthető, különlegesen izgalmas „produkció”, mely képzőművészeti, színházi és filmes eszközöket egyaránt használ, s emellett számos kérdést felvet a művészet és a politika összefüggéseiről, lehetséges egymásra hatásairól.
A projekt 2007-ben indult, amikor három szlovéniai előadó- illetve képzőművész nevet változtatott: mindhárman hivatalosan felvették az akkori jobboldali szlovén kormányfő, Janez Janša nevét. Azóta így lépnek a nyilvánosság elé és ezen a néven hozzák létre – jórészt közös – alkotásaikat, előadásaikat. A Bálint Ház estjén Tompa Andrea bemutatta a jelenleg is működő projekt előzményeit, folyamatát és beszélt azokról a lehetséges „elméleti megfontolásokról”, melyek e projekt létrehozását eredményezték; majd mindezt meghívott vendégével, Lakner Zoltán politológussal és a jelenlévő közönséggel is megvitatta.
A három kortárs művész – Emil Hvratin rendező, Žiga Kariž képzőművész, Davide Grassi performer – már a névváltoztatást megelőzően is számos rendhagyó alkotást hozott létre, melyekben különböző társadalmi vagy politikai jelenségekre reflektáltak. Ezek közül Tompa Andrea kiemelte Žiga Kariž Terror=decor című, a 2003-as Velencei Biennálén szereplő projektjét, melynek során a művész gazdag műgyűjtők lakásán állította ki festményeit, a kortárs képzőművészet és a kapitalizmus összefonódására, valamint a vizuális manipuláció eszközeire híva fel a figyelmet; majd néhány részletet láthattunk Emil Hvratin nagy visszhangot kiváltó We are all Marlene Dietrich FOR című, 2005-ben bemutatott színházi előadásából, mely a délszláv háború hatásait jelenítette meg.
Tompa Andreától megtudtuk, hogy a három szlovén művész a névcserét megelőzően belépett Szlovénia akkori legnépszerűbb pártjába, a konzervatív Szlovén Demokrata Pártba; ez a párt nyerte meg a 2004-es választásokat, s alakított kormányt Janez Janšával az élen. (Janez Janša 2004-től 2008-ig, majd 2012 és 2013 között volt szlovén kormányfő; első miniszterelnökségi ciklusa végén korrupció vádjával bíróság elé kellett állnia.) A művészek egy ideig igen aktívan vettek részt a párt életében és gyakran mutatkoztak együtt a médiában sokat szereplő, népszerű kormányfővel. A sajtó ki is használta a kortárs művészek és a konzervatív miniszterelnök jó viszonyát: a három férfi szinte Janez Janša „reklámarcává” vált. A pártba való belépésükkor kaptak egy köszönő levelet is, melynek utolsó mondata így szólt: „Minél többen vagyunk, annál hamarabb célba érünk.” Ezt a mondatot a Janez Janša project elindítása után szlogenként használták; ez lett a címe az egyik színházi produkciójuknak is.
A névváltoztatás „történetét” nemcsak színházi előadás formájában dolgozták fel: a NAME – Readymade (2008) című kiállításukon a névcseréhez kapcsolódó írásos dokumentumaikat – hivatalos kérvényeket és engedélyeket, anyakönyvi kivonatokat, igazolványokat – mint ready-made műalkotásokat mutatták be; a My name is Janez Janša (2012) című dokumentumfilmjük pedig a névcsere fogadtatásáról, a három művész új néven zajló életéről és a projekt további menetéről szólt. A filmben az élet és a művészet közti határátlépés számos epizódja látható; egy esküvői jelenetben például a kissé meghökkent anyakönyvvezető a Janez Janša nevű vőlegényt és menyasszonyát két Janez Janša nevű tanú előtt adja össze.
Nagy visszhangja volt annak a Janez Janša című, Marcel Štefančič által írt életrajzi kötetnek is, mely a három művész életéről szólt ugyan, de ezt a címlapon semmi sem jelezte. A könyv bemutatóját sikerült a szlovén választások és a pártvezér Janez Janša politikai győzelmének éjszakájára időzíteni; a könyvet sokan a miniszterelnök életrajzaként vásárolták meg.
A három művész a névváltoztatáshoz nem fűzött értelmező magyarázatokat, de sokan megtették ezt helyettük is. A névváltoztatásra reflektáló, a projektet értelmező esszék megjelentek például abban a tanulmánykötetben, melyet maguk a művészek adtak ki a NAME – Readymade kiállításhoz kapcsolódóan. Ez arra utal, hogy az értelmező szövegeket is a projekt részévé teszik: a róluk szóló újságcikkek, beszámolók is rendre megjelennek a kiállításaikon és a fellépéseiken.
Tompa Andrea a projekt jellemzői között nevezte meg a gesztus-jelleget, a nyilvánosságot, a szubverzivitást, de fontosnak tartotta azt is, hogy a művészek nem sajátítják ki az értelmezést, ezért nem is meríthetőek ki az interpretációs lehetőségek. Véleménye szerint épp a projekt egyfajta passzivitásából adódik, hogy értelmezés(ek)re szorul. Azt is megfogalmazta, hogy a Janez Janša-név rekontextualizálódik, s ennek során egyaránt megtörténik/megtörténhet annak kiürítése, átértelmezése, feltöltése, megsemmisítése. A névfelvétel egyfajta „eltúlzott azonosulás” (over-identification) jeleként tudatosít(hat) a szemlélőben bizonyos magatartásformákat, adott esetben egy autoriter politikai vezető hatalmi játszmáit. A művészek a velük készített interjúkban – melyekben soha nem politizálnak – is tesznek olyan kijelentéseket, melyek fogódzónak tekinthetőek a névcsere értelmezéséhez; egyikük olyan vírushoz hasonlította ezt a művészi gesztust, mely belekerül egy rendszerbe és megakadályozza, hogy az továbbra is ugyanúgy működjön, mint azt megelőzően.
Az egyén névvel történő identifikációjának megbolygatásán kívül a három Janez Janša a szlovén nemzeti identitást jelképező szimbólumokat is „kikezdte”: az egyik performanszukban a három lepellel letakart művész a szlovén nemzeti jelképnek tekinthető Triglav hegység hármas csúcsaként pózolt. A DemoKino című filmsorozatukban – mely a Virtuális Biopolitikai Agora alcímet viseli – a biopolitika által preferált témákat – születésszabályozás, eutanázia, egyneműek házassága – járják körül, a végén pedig szavazási lehetőséget adnak a nézőknek.
A Színház+ sorozat ezen alkalmára beszélgetőtársként hívott Lakner Zoltán szerint a három szlovén névcseréje nem más, mint Janez Janša miniszterelnök politikusi identitásának kijátszása. Ez a gesztus egyfajta ironikus reakció többek közt arra, hogy a politikusok is gyakran maguk formálják az identitásukat, nevet váltanak, mint tette azt például Lenin vagy Kádár János. (A Janez Janša projekt során derült ki a szlovén művészek számára is, hogy a miniszterelnök eredeti keresztneve Iván volt, s csak később vette fel a Janez nevet.) Lakner úgy vélte, hogy minél autoriterebb egy állam politikai vezetője, annál inkább meg akarja szüntetni polgárai identitását; veszélyesnek nevezte az Európában egyre inkább terjedő, Berlusconi-féle populista politikusi magatartást is, mely alattomos módon avatkozik be a polgárok magánszférájába. Véleménye szerint a Janez Janša nevet felvevő művészek gesztusa bénító hatású lehetett a szlovén miniszterelnök számára, hiszen azt jelezte, hogy a politikus már nem ura teljesen a saját identitásformálásának.
A beszélgetés során az is szóba került, hogy vajon befolyásolta-e a projekt zavartalanságát a szlovén berendezkedés demokratizmusának mértéke, hiszen – mint Tompa Andrea elmondta – a három művészt nem érte semmiféle atrocitás a politika vagy a közvélemény részéről; s felmerült kérdésként az is, hogy vajon Magyarországon elképzelhető lenne-e egy hasonló jellegű művészi vállalkozás. Lakner Zoltán nemcsak a magyar politikusok esetleges negatív reakcióját, hanem a magyar társadalom passzivitását is a hasonló művészi gesztusok akadályának nevezte. Úgy vélte, hogy bár Magyarországon is van „igény” ilyesféle figyelemfelhívó gesztusokra, a szlovén művészek akciója egy aktívabb „társadalmi mögöttest” feltételez. Hangsúlyozta azt is, hogy a szlovén projekt egyes elemei következetes láncot alkotnak, s hogy ezek csak lassan, hosszú idő alatt vezetnek el a kívánt eredményhez. Hozzátette továbbá, hogy a névváltoztatásnak meglehetősen nagy tétje lehetett a három művész számára, hiszen felforgatta a családi- és magánéletüket. (A projekt történetéhez az is hozzátartozik, hogy a legfiatalabb művész, Žiga Kariž 2012-ben újra felvette a saját, eredeti nevét.)
Ezt követően a hallgatóság egyre aktívabb részvételével izgalmas eszmecsere alakult ki a hazai művészi élet és a politika viszonyáról, a művészet aktuálpolitikai szerepéről és arról, miért is olyan „lanyha” az érdeklődés Magyarországon a részvételi demokrácia iránt. A felvetődő kérdésekre persze nem születtek – nem is születhettek – egyértelmű válaszok. Az viszont a Janez Janša projekttel megismerkedve valószínűnek tűnik, hogy érdemes lesz „vigyázó szemünket” gyakrabban a kortárs szlovén művészetben zajló eseményekre „vetnünk”.
Az utolsó fotót készítette: Szarka Zoltán