Van, amikor úgy megyünk egy fesztiválra, hogy előre megtervezzük minden percünket, nem hagyunk lélegzetvételnyi időt sem magunknak, percre pontosan meg van határozva a helyszínek, időpontok, programok egymásutánja. Belemegyünk a programok tömkelegébe. Van, amikor úgy megyünk egy fesztiválra, hogy megnézzük előre a programot, listázzuk a kedvenceket, de azért teret engedünk a lüktetésnek, és néha hagyjuk, hogy ne az előre megírt történjen meg velünk. És van, amikor úgy, hogy rábízzuk magunkat a véletlenre. Teljes mindenünket a fesztiválvéletlenre.
Én a harmadik kategóriába tartoztam a 7. Ördögkatlan Fesztiválon. Oda mentem, ahová hívtak, amihez/akihez kedvem volt – ha éppen a fűben ücsörgéshez, akkor ahhoz. Úgy éreztem, esélytelen lenne bármilyen térképet is követnem, ami belém akar költözni, az megteszi. Első katlanozóként mégis sikerült megéreznem az ízét, megértenem a lényegét.
Álljon most itt egy apró szelete azoknak, amelyek belém költöztek az öt katlan-nap alatt. Egy kicsi mindenből – de főleg „úgy az egész”.
Időjárás. Szerencsémre még indulás előtt a szabadkai kínai üzletből beszereztem a fesztivál elmaradhatatlan kellékét, a fekete-fehér pöttyös gumicsizmát. Reméltem, hogy nem kerül sor a viselésére, hogy az időjárás megkímél bennünket az esőkabáttól (is), de nem így történt. Első nap még hittem a gyönyörű napsütésben, hagytam is a lábamon a vászoncipőt, amely pár lépés után vizes és sáros lett, elázott a tócsáktól és az aznapi záportól. Féltem, hogy az időjárás fogja meghatározni a heti hangulatomat, de próbáltam túltenni magam rajta. Mondjuk az, hogy azért adtam fel az egyik színházi előadásra a bejutási harcot, mert már a bugyim is vizes volt, eléggé bosszantott.
A Szabadkai Népszínház és a Katona József Színház koprodukcióját, a Vöröst szerettük volna megnézni. Az előadás kétszer volt látható a fesztivál ideje alatt. Reggel sorszámért kellett sorban állni, rengeteg volt az érdeklődő, hiszen nem egy hétköznapi darabról/előadásról és témáról van szó. Szakadt az eső kezdés előtt. Beálltunk a sorba, vártuk, elszántak voltunk, de tényleg bugyiig áztunk. Húsz perc után úgy döntöttünk, hogy ha be is jutnánk, ezt ép ésszel ilyen vizesen nem bírnánk ki. Feladtuk. (Természetesen az eső sokszor össze is hozta az embereket, a „sok jó kis helyen is elfér”-szindróma, az „elázott tömegszag” és a „mindegy, már úgyis csupa víz vagyok” mondatokon jót lehetett derülni, főleg, amikor hajnalban észleltük, hogy a sátrunk épségben, szárazon áll a helyén, és néha még melegvizet is találtunk a tisztálkodáshoz.)
Wahorn András képe (fotó: Kovács V. Sára)
Szókratész védőbeszéde. Haumann Péter egyik pillanatról a másikra röpített el bennünket Palkonyáról az ókori Görögországba és tett fesztivál-fiatalból athéni férfivá. A páholyban kaptunk helyet, még alig fújtuk ki magunkat, még fel sem eszméltünk, hogy hol vagyunk és miért, még észre sem vettük, hogy a Mokos Pincészet színpadának függönye be van húzva, és hogy a színpad előtt kialakított félkörben egy öltönyös ember áll és várja, hogy helyet foglaljon a kedves közönség, hogy ő elkezdhesse meséjét. Mert mesével kezdődött, a Nemzet Színésze Szókratész életéről mesélt nekünk. Támasztom a fejem, nem filozófiaórára jöttem én, hol van itt a színház, hol van a monológba bújtatott monodráma? „Védd magad, Szókratész!” Felkapom a fejem, itt a váltás: és már nem is néző vagyok, hanem athéni férfi, akit meg kell győzni a filozófus igazságáról, és már a bíró vagyok, aki újra támasztott fejjel, ítélkezően érvel magában Szókratész mondatai mellett/ellen. A páholyban ülünk, a színész/filozófus alattunk van, lefelé nézek, ő felfelé, mindig keres valakit a tekintetével. Egyedül van a cirkuszi porond közepén. Egyedül, egy szék mellett, amin néha megtámaszkodik. Teremfény, indulatból fakadó apró mozdulatok, magyarázó gesztusok, apró arcjáték, finomság. A halálra ítélés után még fölényesebbnek érzem magam, ő még kisebbnek látszik. Mégis úgy és arról beszél, hogy tudom, hogy ez a ma, a ma színháza, a ma színházpolitikája. Összecseng a Nemzet Színészének és a Nagy Gondolkodónak az eszméje/véleménye – vagy nevezze, ki minek akarja. A bírák is szívesebben hallgatják a jajveszékelő vádlottat – a nézők is jobban élvezik a jajveszélekő színészt. Színházban érzem magam. Nem színházban érzem magam.
Mediawave (Fotó: Kovács V. Sára)
Mediawave. Kovács Udvarház. Fényfestés. A fényfestékbe minden este belebotolhattunk a kisharsányi Kovács Udvarházban. Nem tagadom, legtöbb szabadidőnket itt töltöttük. Tölthettük volna máshol is, hiszen ezek a kis fesztiválterületek egy-egy irányt képviseltek, így egy-egy kisebb fesztiválba csöppenhettünk bele. A májusi komáromi Mediawave fesztiválegyüttlét minden év augusztusában kiköltözik Kisharsányba, hogy itt is megtörténhessenek a különleges workshopok: film, fotó, zene, diafestő-műhelymunkák. Alkotó emberek, zenélő fiatalok, hennázó képzőművészek, száradó fotók, etno-zenei műhelypróbák, koncertek, népzene, tánc. Mindennek a csúcspontja számomra minden este a székesfehérvári fiatalokból álló csoport, a MéhKasAula fényfestő projektje. A képzőművészek napközben a diafestés rejtelmeibe vezették be az érdeklődőket, naplemente után pedig kész munkákkal varázsolták el a helyszín tereit és programjait. A fényfesték nem csak a falakon, de a félig zárt és zárt terek mennyezetén, a padlón, a földön és a sárban is látható volt. A kivetített statikus képek játszottak a vászonnak használt anyagok különféle formáin. Megtalálhattuk a megrajzolt alakokat, de kereshettük az újakat is, alakíthattuk a fényforrás útjának követésével, belemozoghattunk mi is, lehettünk szemlélői, alkotói, de észrevétlenül – vagy szándékosan – szereplői is. Kicsit úgy működtek a rajzok, mint a bárányfelhők az égen. Ahogy akartuk, úgy alakította őket a környezet. Legtöbben belementünk a játékba, kipróbáltuk, milyenek a minták az arcokon, hogyan változik árnyjátékokkal a mese és meddig tudunk szoborként működni a felrajzolt színes fényben. Ismerősök, ismeretlenek arcán, testén nézhettük a fény (félig irányított) festését.
MéhKasAula fényfestés (Fotó: Teleki Kitti)
És még. Wombo Orchestra – az őrületes fúvósok, akik mindenhol és minden koncerten megjelentek. The Summer Rebellion – az őrült tangóharmonikás és az őrült dobos-énekes Belgiumból, akiknek az előadása számomra színházi koncertként működött. Lajkó Félix a palkonyai fűzfák alatt, aki csak elmondta, hogy „I am the man from El Cavillo”, kedves francia sanzonok egy nehéz előadás után a Melodisztiktől, kiállítások a Narancsligetben, Wahorn András, Bohumil Hrabal, a Szabadkai Népszínház épülete fotókon, házasságkötő szentesi drámaisok, a kisharsányi tornatermet elfoglaló szentesi drámaisok, teniszpartit imitáló táncperformance egy koncerten a pajtában, reggeltől hajnalig harmonikázó fiú, véletlen egybeesések, véletlen direkt találkozások…
Lajkó Félix és zenekara (Fotó: Kovács V. Sára)
Úgy az egész. Sok falu – sokféle. De nincsenek messze egymástól, a kocsisok felveszik a stopposokat, naponta többször mentünk innen oda, onnan ide. Sokszínűség áradt a falvakból, a helyszínekből, a tárgyakból és az emberekből. Mégis olyan volt, mintha mindenki ismerne mindenkit. És ez volt a lényeg. Ez volt az egyik legnagyobb lényeg.
(7. Ördögkatlan Fesztivál, 2014. augusztus 5-7., Nagyharsány, Kisharsány, Palkonya, Beremend, Vylan Terasz http://www.ordogkatlan.hu/)