Az európai, köztük a magyarországi közvéleményt mai napig a menekültválságra adott különféle politikai és társadalmi beszédpozíciókból adott válaszreakciók, diskurzusok tagolják. Ezek talán legfontosabb aspektusaként a komplex probléma ideológiailag, politikailag determinált társadalmi beágyazódását említhetjük. Dolgozatomban különböző példákon keresztül kísérlem meg bemutatni, hogy az eltérő médiumok reprezentációs felületei a válságot, az idegenség fogalmát milyen kulturális narratív stratégiák és képábrázolási metódusok mentén csatornázzák be a társadalom rétegeibe és preformálják az egyéni látásmódot.

A válság két kulcsmotívuma, az idegenség és a kultúraharc interpretációi körül szerveződő diskurzusok már a menekültek tömeges beáramlását megelőzően körvonalazódtak. A kormány plakátkampánya[1] és a nemzeti konzultáció voltaképp az események vizuális megjelenítését, dokumentálását megelőzően már kész definitív aktust hajtottak végre, amivel a migránst kulturális idegenként interpretáló befogadói sémáknak ágyaztak meg. Ugyanakkor épp az ábrázolás mozzanata miatt az idegen mint olyan önmagában nem létezik, mivel a hiány egyfajta helyeként tételeződik, ami ellenáll minden reprezentációs és értelmezői gyakorlatnak, így voltaképp egy „kifürkészhetetlen, homályos nyom.”[2] Az idegent tehát zérómorfémaként célszerű meghatároznunk. Ez egy olyan nyelvi elem, ami jelen-nem-léte által tesz szert jelentésre, vagyis „funkcionálisan differenciatív”.[3] Mindez vizuális megközelítésben jól modellezhető három fehér golyóval. Ahhoz, hogy megkülönböztessük őket, elég befesteni feketére a két szélsőt, így a fehér önálló szín lesz, azaz szemantikai értéket vesz fel. Azt tapasztaljuk, hogy a semmi, a strukturálatlan, a meghatározhatatlan szükségszerűen valamivé lesz, és így olyan komponenssé válik, ami saját különbözőségét, másságát jelöli. Ebből kifolyólag az idegenkép már „a befogadóhoz képest létrehozott distanciában jelenik meg”.[4] Az idegen ezért nem abszolút fogalom, hiszen nem más, mint az attribútumok hiánya[5], ezért közvetlenül megtapasztalhatatlan. Mindez persze nem azt jelenti, hogy a nyelvi, vizuális jelölés során az idegenség ontológiai értelemben felszámolódik, épp ellenkezőleg a reprezentáció „az idegen megértéséért folytatott harcnak a jelenlegi frontzónája”,[6] ezért célszerűnek tartom a diskurzus szintjén megkülönböztetni az idegen és a másik terminusait. Juhász a két fogalom között pusztán retorikai különbséget lát, míg véleményem szerint az idegen a Lacan által leírt Valós – Zizek által továbbgondolt – tulajdonságai szerint működik. Olyan lehetetlen, kizárólag utólagosan megkonstruálható, preszimbolikus üres hely, amely „saját pozitivitásában is a puszta negativitás”.[7] Megfoghatatlan traumatikussága a szimbolikus, jelölő rendszerben fejti ki hatását, tehát annak kiinduló pontja, valamint kudarca is egyben. Ennek értelmében a menekült az ábrázolás mint konstrukció, vagyis a jelölőfolyamatok, illetve az értelemadás nyelvi, kulturális viszonyrendszere révén maga lesz a puszta megkülönböztetettség, azaz – miként a zéró morféma – olyan hiány, ami a (jelentés)hiányt is ellentételezi. Ez a mondhatni kényszerű értelmezői mozzanat a helyettesítésen alapuló szemiózis „hiányzó jelenlét”[8] logikájára épül. Bárminemű reprezentáció tehát negatív viszonylatban, de határozott kontúrokkal rajzolja meg az idegen alakját, amelyet berögzült perceptuális, vizuális minták alapján helyezünk el saját értelmezői horizontunkon, valamint „a »mi«-t origóul választó koordináta-rendszerben.”[9] Magyarán létrejön az a szimbolizációs kategóriarendszer, amelyben az idegen már közvetve, másikként artikulálódik a befogadó számára. Ennek függvényében a plakátok preskriptív értelmezői mechanizmusa a menekültfogalmat negációként, „nem-mi”-ként pozicionálta, egyúttal a munka, a törvény és a kultúra kulcsjelölői mentén kvázi-illegalitásba tolta.

Mindebből az következik, hogy a menekültválság képi dokumentációi sok esetben mellőzik magát a menekültet. A fókusz más-más jelölőkre tevődik át, így például a határzár, a különböző illusztratív mémek, a plakát-ellenplakát akciók mind-mind a válság eltérő aspektusait jelenítik meg, a kormány és a civilek reakcióin keresztül mutatva be az eseményeket. Mindez a válság dramaturgiai sarokpontjaira helyezi a hangsúlyt, másrészt viszont egy széttördelt, perspektívák sokaságával tarkított narratívát eredményez. Így politikai állásfoglalástól függetlenül a migránsok, vagyis a humánum narratív szintjét kitágítva a reprezentáció tárgya általánosul, végső soron jelenségként tételeződik. Mindezt remekül szemlélteti a francia Titeuf nevű képregénykarakter átkontextualizált kalandja[10], ami egy jól ismert figurán, tehát egy szimbolikus hozzátartozón keresztül mutatja be a háború és a migráció borzalmait, mindezt viszont az általánosító, absztraháló gesztus némiképp ellensúlyozza.

kép1

Ugyanakkor a mediatizáltság, a leképezés problémája – mint minden képre – kiterjed a fotóra, sőt a mozgóképre is. A valóság nem közvetlenül jelenik meg, hiszen a kép és modellje, azaz jelölő és jelölt közt nincs „abszolút összefüggés”[11], pusztán egy reprodukciós eljárás eredményeként mint helyettesítő utal a valóságra. Mivel konszenzuális ábrázolási technikák szabják meg a megjelenített dolog realizmusát, a kép önmagában nem objektív, mindössze egy jel, ami sokkal inkább minősít, vagyis nem azt mutatja, hogy mi történik, hanem hogy az ábrázolt általánosságban milyen. A László Petra gáncsoló jelenetét a török partoknál talált halott kisfiú képével összemontírozó karikaturista[12] munkája ezt a szimbolizációs folyamatot erősítette fel.

kép2

Mivel az emberek nem képek alapján, „hanem csak a fényképekre emlékeznek”[13], megfordul a jelentésvektor, minek következtében a reprodukció hozza létre és ennek nyomán valósként fogadjuk el azt a realitásblokkot, amelyhez nincs közvetlen hozzáférésünk. A kerítéssel szegélyezett kétségbeesett menekültek portréi alapján a határ menti intézkedéseket például Auschwitz apparátusához hasonlították egyes sajtóorgánumok[14], annak ellenére, hogy a magyar rendőrök, illetve a segélyszervezetek önkéntesei a körülményekhez képest egyaránt emberségesen bántak a menekültekkel.[15] Vagyis a valóság modellálása, jelekbe sűrítése teszi lehetővé a válság koherens jelenségként történő – csupán látszólagos objektív pozícióból történő – értelmezhetőségét. Mindezt jól illusztrálja az a tendencia is, hogy László Petra gáncsoló mozdulata annak dacára általánosult és vált a magyar kormány egyöntetűen elutasító retorikájának jelölőjévé, hogy a videofelvételek tanúsága szerint nem volt tényleges kontaktus közte és a menekülő férfi között. Ugyanígy a kerítésnél zokogó menekültek fotói a konkrét eseményeken túli kilátástalanság elvont fogalmát konnotálják.

kép3

Tehát a technikai (mozgó)képrögzítő apparátusok felülreprezentáltsága ellenére a vizuális percepció korlátozott, hiszen bizonyos mértékig még mindig az állóképek valósággeneráló primátusa érvényesül. Természetesen volt olyan eset,[16] amikor a mozgókép a fényképhez képest megvilágító erejű, magyarázó státuszt töltött be. Ugyanakkor világossá válik, hogy az ezekhez hasonló, a sajtó és a közvélemény által kiragadott képek egy összefüggő narratíva megteremtésére tett kísérletek, így az individuális észlelésen túl „kollektív képként”[17] kezdenek működni, „ami észlelésünket az aktuális korszaknak veti alá”.[18]

Talán a legdominánsabb az akció-reakció narratív tengelye, ami magában hordoz egy jól kivehető időbeli trichotómiát. Nagyjából a plakátoktól kezdődően, amikor még kisebb csoportokban voltak jelen a migránsok, egyfajta szimptomatikus viszonyulás, nyomkövető magatartás bontakozott ki a magyar közvélemény részéről. A migráns nem volt jelen ezekben a reprezentációkban, viszont itt járt, szemetelt, letaposta a termést, stb.[19] A nyomokból kikövetkeztetett még nagyobb veszély narratívája egyfajta retrospektív elbeszélésmódot implikál. A TV2 egyik riportja a röszkei zavargásban való részvétellel meggyanúsított menekültekről szólt, akikről kiderült, hogy a kérdéses időpontban nem voltak jelen a helyszínen, azaz a tudósítás címe szerint „Nem voltak ott Röszkén”.[20] Mindez remekül szemlélteti a törvényeinken kívüli idegen mint nem létező, önmaga hiányát reprezentáló Valós működését, amely csak okozataiban érhető tetten. A híradóbeli menekültek illegalitása egy üres pozíció, hiszen „nem voltak ott”. A cím viszont ezt a bizonyos távollétet jelenlétbe fordítja át azáltal, hogy végső soron magát a gyanút rögzíti hírként, ami visszamenőlegesen – alig észrevehetően már nem a rendőrségi eljárás, hanem a diskurzus szintjén – pozitív értékként konstruálja meg ezt a nem létező pozíciót. Magyarul az illegális státusz – jelen esetben – kizárólag saját okozatában, a gyanúban él.

kép4

Ezt a narratív szintet követi a fizikai jelenlét, a tömeges beáramlás fordulata. A strukturálatlan méretek ellenére az ekkori tudósítások bizonyos szinten nevesítettek, individualizáltak, a tömegből „terroristákat” emeltek ki, sokszor ugyanolyan alaptalan montázsok, mémek útján, mint a fent említett karikatúra.[21] Ugyanakkor a reprezentáció ezen síkján figyelhető meg legtisztábban a hiányzó jelenlét mechanizmusa. Noha a migráns az ideológiailag és politikailag determinált vizuális reprezentáció tárgyaként az interpretáló ábrázolásmódokon, szimbolizáción keresztül mint idegen megképződik, továbbra is egyfajta episztemológiai távolságban marad. A homogén tömegábrázolások ellenére a menekültpozíciót több különböző jel hordozza, így a befogadó idegenkonstrukciója fragmentálttá válik. A különféle sajtótermékek szűrőjén keresztül sok esetben eltérő jelölő-jelölt viszony bontakozik ki. Kétségbeesett nők és gyerekek a rész-egész reláción keresztül válnak a teljes menekülttömeg szimbólumaivá,[22] vagy ezzel ellentétesen a férfiak felülreprezentáltsága jelöli a menekült tömeg összetételét.[23]

kép5

De beszélhetünk egyéb retorikai fokozáson alapuló kategóriákról is, például a menekült élősködőként (gazdasági bevándorló), kelletlen munkaerőként és a már említett terroristaként történő definiálásai során. Jól látható tehát, hogy a migráns a jelentéstulajdonítás során folyamatos áthelyeződéseken, elcsúszásokon megy keresztül, épp ezért egy instabil, konstans változással jellemezhető hiányzó pozícióként artikulálódik, mivel a kulturális jelölési mód „távolító mozzanatok következetes rendszerére épül.”[24] Az idegenség tapasztalata pedig a jelölőfolyamatok e kettős természete során vizuális, nyelvi síkon konstruálódik meg a befogadók eltérő interpretációs gyakorlatai alapján.

A felosztás harmadik foka a valódi tömegesítés, a szociokulturális olvasat. A közvélemény ezen a szinten szaporodási rátákkal leírt etnikumként, vallási többségként/kisebbségként kezeli a menekülteket, vagyis felfedezhetünk bizonyos előrevetettséget, jövő idejűséget. Fontos megjegyezni, hogy ez a narratív felosztás nem kronologikusan elhatárolható kiszögellések egymásutánisága, hanem a közbeszéd szintjén egyszerre érvényesülnek és mindre jellemző a veszélytudat, valamint különös módon egyidejűleg tünteti fel a menekülteket heterogén és homogén csoportként.

A tömeg vizuális megjelenítésétől elérkeztünk a válság egy másik sarokpontjához: a migráns mint egyén reprezentációjához, illetve a test képként való értelmezéséhez. Az alapján, miszerint „testünk egy kollektívet is reprezentál, tehát […] azon képek [helye] amelyekből a kultúrák összetevődnek”,[25] megvizsgálhatunk két komplementer álláspontot. Általánosságban a liberális politikai orientáltságú reprezentáció az embert, az arcot helyezi a fókuszba,[26] vagyis a szemmel látható különbségek (bőrszín, elhanyagolt külső, stb.) ellenére az azonosság kimutatására törekszik. Ezzel szemben a konzervatív perspektíva az öltözékre, különféle kulturális jelölőkre[27] összpontosít, vagyis az azonosságok (okostelefon, márkás ruhák) ellenére a másságot mutatja ki.

kép6

kép7

Vegyük észre, hogy mindkét mechanizmus az eltérő jelölők által véghezvitt jelentéstulajdonítás, vagyis kulturális (op)pozicionálás mozzanata, annak fényében, miszerint „az igazán használható kulturális elemzés mindig a jellegzetes mintázatok felismerésével kezdődik”.[28] Williams a különböző társadalmi és kulturális relációk között megfeleléseket, illetve kapcsolathiányt feltételez, továbbá az ezeket összetartó elvont, koherens társadalmi karakteren és mintázaton túli „érzések struktúrájáról”[29] beszél, amit leírni nem, csupán élményszerűen megtapasztalni lehet. Williams nézetei meglehetősen termékenynek bizonyulnak abból a szempontból, hogy a kultúrát a szelekció és interpretáció tengelye mentén változó, többszintű szerveződésként kezeli. A vertikális elrendeződéssel szemben a struktúra mikroszintű ontológiai esetlegességét, immanenciáját hangsúlyozza, így lényegében lebontja a kultúra eszményekre visszavezethető metafizikai stabilitását és kiküszöböli a normativitást. Ugyanakkor kissé paradox módon, mintha az általa bevezetett érzések struktúrája egyfajta elméleti végpontot jelentene, miszerint ez a struktúra az általános szerveződés különös eredőjeként tételeződik, ami előtt már nem áll semmi. Olyan életmódbeli sajátosság, ami teljes egészében soha nem válik leírhatóvá, illetve tanulhatóvá. Ezáltal pedig Williams a nemzedéki és etnikai alapon differenciált kulturális gyakorlatok közt feltételez bizonyos megszilárdultságból fakadó átjárhatatlanságot. De a probléma megfordítva is jelentkezik, ugyanis nem világos, meddig terjed ez a bizonyos emocionális rend, illetve az életmód mint tapasztalat milyen mértékben válik közvetetté a reprezentációs sémáknak köszönhetően. Ha pedig a kultúrát a valóságot folyamatosan interpretáló és ezáltal eltávolító, egyidejűleg pedig egy fiktív világot megalkotó jelrendszerként írjuk le[30], az ehhez képest másikként megjelölt idegen pontosan ezt a szimbolikus rendet ássa alá.

A fenti példán keresztül azonban körvonalazódni látszik, hogy a kultúra minden aspektusát alapvetően a derridai értelemben vett dinamikus „elkülönböződés”[31] mechanizmusa jellemzi. Ennek értelmében a Williams által elgondolt megfelelés és kapcsolathiány közti határ elmosódik, hiszen a társadalmi, kulturális értékek és kapcsolatok eleve differenciálisak, tehát egyfajta permanens hiányon keresztül mint dialektikus rendszer artikulálódnak. Vagyis az ún. jellegzetes kulturális mintázatok jellegzetessége annyiban mérséklődik, amennyiben ezek a mintázatok interferálnak egymással. Mindebből a kultúra dekonstruktivista felfogása is következik. Mint korábban láttuk, az idegen pusztán egy konszenzuális középponttal ellátott rendszerben értelmezhető, ami egyszerre pozicionálja, és ezáltal idegenségében megszünteti. Mivel a reprezentáció során nem beszélhetünk a jelölő és a jelölt közti pozitív relációról, ennek következtében „az emberi lét, tevékenység, önismeret a jelölők körébe zárt.”[32] Ha pedig a társadalmi, kulturális felépítményt Lacan nyomán[33] mint jelölők végtelen struktúráját vizsgáljuk, a fenti példa jól megvilágítja, hogy a kultúra rizomatikus, heterogén, decentralizált hálózat. Épp ezért nincs értelme kulturális megfelelésről vagy kapcsolathiányról beszélnünk, ahogy kultúrák közti harcról sem, mivel a társadalom és a kultúra plasztikusan változó, idő- és térbeli kiterjedésű folyamatok, amelynek orientáló középpontja „nem fix hely, hanem funkció”.[34] Jól látható tehát, hogy a kulturális alapállásból kifejtett ellenállás a menekültek (akár ideiglenes) befogadásával szemben a (valójában fragmentált) kultúrafogalom esszencialista tagadása is egyben.

Ugyanakkor szemiotikai értelemben (is) igen sajátos viszonyrendszer bontakozott ki a menekültek és a nemzetállamok, illetve a közvélemény között. Neill Blomkamp District 9 (2009) című filmjében a földönkívüli idegenekkel a dél-afrikai kormány kilakoltatási nyilatkozatot akar aláíratni. Az ominózus jelenetben egy idegen, egy bürokrata és egy katona szerepel. Az idegen agresszíven rácsap a nyomtatványra, mire a katona fegyvert ránt, ám a bürokrata megnyugtatja, hogy pontosan ez a mozdulat volt a beleegyező aláírás.

DISTRICT 9 (2009)

A jelenetben a peirce-i értelemben vett jelviszony három komponense ölt alakot. Az idegen, illetve a szándéka mint jeltárgy, a nyomtatványra történő ütés mint jelhordozó és a katona, valamint bürokrata mint interpretáns. Az első értelmezés szerint az idegen elutasítja a kilakoltatást, ezért rácsap az űrlapra, a katona pedig a nyílt agresszióra szintén agresszíven reagál. Azonban a bürokrata aláírásként értelmezi a mozdulatot, tehát az interpretációja, azaz a reakciója (az elméjében kialakult másodlagos jel, vagyis jelentés) ellentétes az idegen által adott jellel. De az is lehet, hogy az idegen elfogadja a lehetőséget és a mozdulata valóban jó szándékú. Ekkor a bürokrata és a katona is az előbbihez képest változatlanul reagál, viszont az idegen intenciójához viszonyítva most megfordul a reakciójuk indokoltsága, azaz a katona mint interpretáns és a bürokrata elméjében ismét eltérő jelentés jön létre. Mindez a menekültválság kontextusában a regisztráció, illetve az ujjlenyomat kérdésben válik relevánssá. Ha a migráns ad ujjlenyomatot, akkor egyrészt együttműködik az állammal, viszont – a közvélekedés szerint – hozzánk toloncolják majd vissza. Ha pedig nem ad ujjlenyomatot, akkor nem működik együtt, ellenáll a törvényeinknek, tehát bűnöző és/vagy terrorista. Ezt a rendszert a következőképpen ábrázolhatjuk:

ábra

 

Ezek alapján jól látható, ahogy adott valóságelem miként alakul át jellé, abból pedig az interpretációk során miként képződik teljesen ellentétes jelentés, vagyis az egész rendszert nézve irrelevánssá válik, hogy mi az eredeti jeltárgy, hiszen az interpretáns aktivitása nélkül nem beszélhetünk jelről sem. Másrészt a regisztráció kérdése természeténél fogva paradoxonra épül, vagyis a jelhordozó, következésképp a jelentés megkettőződése nem külön-külön, izoláltan, hanem egyidejűleg, egyazon mozdulatban, tehát magában a jelölés aktusában, szerves rendszerében megy végbe. A menekült bármilyen jelet is adjon, az értelmezés mozzanatában ez a jel magában foglalja saját oppozícióját is. Ugyanakkor ez a modell nem pusztán a migráns pozícióját determinálja, hiszen a komponensek kölcsönösen feltételezik egymást, vagyis az értelmezőket, befogadókat, tehát – a kultúrafelfogás dekonstrukcióján túl – az állam lehetséges reakcióit is egy bizonyos módon megmerevíti. Emellett látnunk kell a probléma rekurzivitását is, nevezetesen a szemiózis viszonyrendszerén belül a pozíciók áttételességét és folyamatos cserélődését. Mivel a be- és kimeneti elemek ekvivalensek, így az akció-reakció végtelen jelölőláncot hoz létre. Magyarán az állam interpretációja másodlagos jelként visszacsatolódik a tárgyhoz, azaz a menekültekhez, ami adott jeladásra sarkallja őket, amit adott módon értelmez a befogadó, és így tovább. Fontos megjegyezni tehát, hogy a komponensek rendszerbeli kategóriák, ennek megfelelően pozíciójuk abban az értelemben nem abszolút, kötött hely, miszerint a köztük lévő differencia, vagyis maga az oppozíció minősége állandó.



[1]     Kiderült, milyen feliratok lesznek még a kormány óriásplakátján. hvg.hu http://hvg.hu/itthon/20150604_Kiderult_milyen_feliratok_lesznek_meg_a_k (2015.11.06.)

[2]     Kristeva, Julia: Önmaga tükrében idegenként. Ford. Kun János Róbert. Budapest, Napkút kiadó, 2010. 5.

[3]     Lackó Krisztina: Alaktan – Bevezetés. nyelvor.c3.hu, http://www.c3.hu/~nyelvor/period/1232/123204.htm (2015.11.06.)

[4]     Juhász Péter: A kulturális idegenség ábrázolása mint az etnográfiai szöveg és mozgókép közös kihívása. Apertúra, 2010. tavasz http://apertura.hu/2010/tavasz/juhasz (2015.11.06.)

[5]     Ezt a gondolatot már Juhász is felveti, azonban míg szerinte a médiumok, vagyis az ábrázolás szintjén nincsenek megkülönböztető jegyei az idegenségnek, ami így a befogadó aktív részvételével képződik meg, addig én ezt olyan értelemben használom, miszerint épp az attribútumok hiánya fordítja át az idegent távollétből a jelenlétbe és ezáltal egyedül mint nem-idegen válik dekódolhatóvá.

[6]     I.m. http://apertura.hu/2010/tavasz/juhasz (2015.11.06.)

[7]     Zizek, Slavoj: A Valós melyik szubjektuma? In Testes könyv I. Ford. Csontos Szabolcs. Szerk. Kiss Attila Atilla, Kovács Sándor s.k., Odorics Ferenc.Ictus és Jates Irodalomelméleti Csoport, Szeged, 1996. 195-241. 211.

[8]     Aumont, Jacqus: A színpadtól a vászonig, avagy a reprezentáció tere. Ford. Zakál Edit. Metropolis, 1997/3. http://www.c3.hu/scripta/metropolis/9703/aumont.htm (2015.11.24.)

[9]     Juhász Péter: A kulturális idegenség ábrázolása mint az etnográfiai szöveg és mozgókép közös kihívása. Apertúra, 2010. tavasz http://apertura.hu/2010/tavasz/juhasz (2015.11.06.)

[10]   Titeuf és a menekültválság. kepregeny.blog.hu, http://kepregeny.blog.hu/2015/09/14/titeuf_es_a_menekultvalsag (2015.11.06.)

[11]   Sághy Miklós: Makacs realizmus, avagy miféle fikció a (képi) valóság? Apertúra, 2009. tavasz http://apertura.hu/2009/tavasz/saghy (2015.11.06.)

[12]   Palesztin karikaturista kapcsolta össze László Petrát a halott szír kisfiúval. 444.hu http://444.hu/2015/09/09/palesztin-karikaturista-kapcsolta-ossze-laszlo-petrat-a-halott-szir-kisfiuval/ (2015.11.06.)

[13]   Sontag, Susan: A szenvedés képei. Ford. Komáromy Rudolf. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2004. 94.

[14]   Lyman, Rick: Treatment of Migrants Evokes Memories of Europe’s Darkest Hour. nytimes.com http://www.nytimes.com/2015/09/05/world/treatment-of-migrants-evokes-memories-of-europes-darkest-hour.html?_r=0 (2015.11.26.)

[15]   Nyilas Gergely: Elfogattam magamat az ásotthalmi úton. index.hu http://index.hu/belfold/2015/08/17/menekult_tabor_bentrol/ (2015.11.26.)

[16]   Kovács M. Dávid: Inkább a halált választotta volna a családját a sínre lökő szír férfi. index.hu http://index.hu/belfold/2015/09/04/meg_a_halal_is_jobb_lenne_a_mostani_helyzetnel_a_csaladjat_a_sinre_loko_szir_ferfi_szerint/ (2015.11.06.)

[17]   Belting, Hans: Kép-antropológia. Képtudományi vázlatok. Ford. Kelemen Pál. Budapest, Kijárat Kiadó, 2003. 24.

[18]   I. m. 24.

[19]   Tóth Marcell: Üzenet az úttestenKi hoz kit rendbe? szegedma.hu, http://szegedma.hu/hir/szeged/2015/08/uzenet-az-uttesten.html (2015.11.06.)

[20]   Tv2.hu http://tv2.hu/neoplayer/tv2/embed/187306_nem-voltak-ott-roszken.html (2015.11.26.)

[21]   Menekültként érkeznek a dzsihadista terroristák Európába. alfahir.hu http://alfahir.hu/menekultkent_erkeznek_a_dzsihadista_terroristak_europaba (2015.11.06.)

[22]   Nők és gyerekek a menekültek között. https://www.youtube.com/watch?v=iUHbzWmGyQE (2015.11.27.)

[23]   Ötször annyi menekült férfi érkezik, mint nő. index.hu http://index.hu/chart/2015/10/21/menedekkerok/ (2015.11.27.)

[24]   Duló Károly: Közelítő távolítás. Gondolat Kiadó, Budapest, 2007. 121.

[25]   Belting, Hans: Kép-antropológia. Képtudományi vázlatok. Ford. Kelemen Pál. Budapest, Kijárat Kiadó, 2003. 69.

[26]   Pálos Máté: Megmutatta, milyen a menekültek igazi arca. origo.hu http://www.origo.hu/kultura/kunszt/20150818-fenykepeszet-portre-menekult-deri.html (2015.11.06.)

[27]   Ellepték a migránsok a Keleti pályaudvart. jozsefvaros.hu http://jozsefvaros.hu/hir/2902/elleptek-a-migransok-a-keleti-palyaudvart (2015.11.08.)

[28]   Williams, Raymond: A kultúra elemzése. Ford. Pásztor Péter. In A kultúra szociológiája. Szerk. Wessely Anna. Budapest, Osiris Kiadó, 2003. 36.

[29]   I.m. 37.

[30]   Duló Károly: Közelítő távolítás. Gondolat Kiadó, Budapest, 2007. 117.

[31]   Bókay Antal: Az irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban. Budapest, Osiris Kiadó, 1997. 357.

[32]   I. m. 366.

[33]   I. m. 365.

[34]   Derrida, Jacques: A struktúra, a jel és a játék az embertudományok diskurzusában. Ford. Gyimesi Timea. Helikon, 1994/1-2., 22-36. 23.

Hozzászólások

hozzászólás