Amit nem látok, itt és most nem létezik, lehet, nem tudom, és nem is hiszem, hogy valahol és valamikor létezhet vagy létezhetett. Délben már nem tudhatom, mi lett volna hajnalban még látható, s legfeljebb csak hihetem, amit az este megmutat. Nem hiszem az ideák világát, sem a hullámokat, részecskéket, sem ezek mozgását, csakis abban a tartományban, amit látásom, a tér és korom, az idő, s a tudomány, mint bizonyított tény megenged.

Talán csak hiszed, de én tudom a rengeteg hajnali túra élményét.

A korai órák üdeségét, amikor a város még alszik, csak a pirkadati madarak könnyed csivitelése hallatszik, még csillog a harmat az útszéli kerteken, s alig suhan egy-egy kósza jármű, talán véletlen, egy másik világ üzenete. Nemcsak a levegő, a gondolatok is frissek még. Aztán legfeljebb néhány óra, s mint álom foszlik szét a kép, és ha valaki nem kapta rajta a hajnalt, már nem láthatja, porba, zajba, emberek és gépek forgatagába burkolózik a város, jönnek a mindennapi rutin vagy hajtás adta gondolatok. Csoda, ha valamely napközi, esti órában alig észrevehetően visszalopódzik a hajnali feeling, s eszünkbe jut még a természet aznapi fényes arca, susogni kezd, hívogatni: jöjj, találj meg újra, vannak még neked való dolgaim.

Fotó: Török Márta

Fotó: Török Márta

Ezt hallhatta meg túratársam, Elza, egy már elcsendesülő, kékes-szürkés-sárgás-narancsos őszi délután, s nyomban fel is hívott: napszakhoz képest szokatlan javaslattal. Induljunk útra most, gyönyörűek a színek, s holnap már biztos nem lesz ugyanilyen. S hogy valamilyen konkrét célunk is legyen, van egy indítványa: anno, még délvidéki egyetemista éveiben feladatuk volt a mai magyar nyelv fordulatainak kutatása, rögzítése, s tették ezt a délvidéki ablakokba, falu közepi, templom melletti fákra tett hirdetések gyűjtésével, tanulmányozásával. Nosza, ezen felbuzdulva játsszuk el ezt a magyar festészettel, ha már úgyis annak napja közeleg.

Fantáziát pezsdítő gondolat, képzeletemben máris jártam a szegedi utcákat, keresve, kutatva a kortárs festészet fel-felbukkanó műveit. S ahogy ez a jó ötletekkel lenni szokott, hirtelen és váratlan érkezett a továbbvivő segítség. Lányom telefonált, képzeljem el, mi történt:

2. kép

előző nap házi filmbemutatót tartottak, kortárs street art Budapesten, maguk készítette felvételek, útközben felfedezett falfestmények, graffitik, köztük a maguk festette, bronz, arany, rózsa, türkiz és egyéb színű festékhullámokba sodort Duna-parti óriás uszadékfa. A bemutatóra meghívtak vagy 15 embert, a tetten ért és tetten nem ért, ámbár ismert és létező művészeket, a vetítés eredménye ujjongó fogadtatás, meglepetés meglepetés után, tetézve a bemutatót követő házi fogadással: 3 kg kenyér, hatféle házi szendvicskrémmel különlegessé ízesítve, színesítve − egy egyszerű és nagyszerű este minden kelléke, ráadás az eufória.

Ha ezt nem is, de valamit, valami halvány másolatot, talán nekünk is sikerül.

Fotó: Török Márta

Fotó: Török Márta

Az ötlet tehát már formálódott, s egyszer csak csörög újra a telefon: indulhatunk?

A képzelet képei vetülni kezdenek, át ezúttal lassan a valóságba − ám kamera hiányában tudjuk, e túra képeit mi éljük, de csak memóriánkba rögzíthetjük.

Bizony halvány másolat, mert mire elindulunk, a szép őszi nap is jelzi: lenyugodni szándékozik. Így az udvari, lakótársi, meditatív alkotások, valamint a szomszédos szerszám- és alkatrészbolt reklámhordozó bádogkerítésén fellelhető, megszemélyesített csavarok, kalapácsok, csavarhúzók, anyák, fogók és egyéb áruk pszichéjének tanulmányozása után a harmadik művet már esti félhomályban kellett megnézzük. Ideális időszak falfestmények látogatására, viszont ennek extra hozadéka, hogy menet közben nappal különben láthatatlan árnyék falra vetüléseket is szemlélhettünk. Így a vetítés máris egyúttal megszületett. Csipkés falevél függönyök  libbentek, óriás fák mozogtak, vonultak, öltöttek  sejtelmes figurát  házak homlokzatán, tűzfalán, majd a Cserepes sori kereskedőházak és standok irányában haladva óriás kenyér és szendvics freskók adták tudtul: itt sütik másnapra a ropogós kenyeret, amott a hozzávaló hentesáru illatozik majd, közben a ho-ho-horgászat kedvelőinek mutat utat egy falra festett óriás horgász és halacska. Az utcai vetítés hangulatát pár utcahosszal odébb néhány hordó bor fokozza, s hozzá a kényelem kedvéért árnyas függőágyakra is bukkantunk a Rigó utcai borvizsga központ, alias sarki kocsma krúdys hangulatú kültéri freskói között.

Fotó: Török Márta

Fotó: Török Márta

Tehát már majdnem ettünk, ittunk, miközben karikáztunk, s figyelmes tekintettel a környező falakat kutattuk, de ha már festészet napja, gondoltuk, komolyra fordítjuk a túra menetét, azaz bringáink kerekét, hogy egy köszöntés és hálaadás erejéig tiszteletünket tegyük a Szt. Lukácsnak tulajdonított Madonna, minden ikonok anyja, alsóvárosi – habár beltéri – másolata előtt. Még néhány street art alkotás útközben, színes halacskák a járdán, Felhő utca, pillangókkal, virágokkal, Nemes Takács utca, gőzmozdonnyal, Petőfi Sándor sugárút, a fákra festett szívek útja, Vám tér a festékbolttal, Mátyás tér, és ott is vagyunk.

Fotó: Csanak Elza

Fotó: Csanak Elza

Meglepetésünkre, bár tudhattuk volna, éppen tart még az esti mise − túránk váratlan fénypontja −, hogy ha kis késéssel és röviden is, de bekapcsolódhattunk a szertartásba, ünnepi keretet kapott túránk ezen állomása.

 

2. rész

Abszolút láthatatlan

Mivel a templomba épp csak betérni akartunk, a bicikliket − a láthatatlan kezek munkájától óvva −, így is le kellett lakatolnunk. S mikor kijöttünk, derült ki a kínos tény: otthon maradt a lakatkulcsom. Mi legyen, mi legyen, töprengünk kissé kétségbeesetten, a biciklit otthagyni mégsem lehet. Talán menjünk vissza a misére, s hallgassuk meg az égi üzenetet? Egyáltalán, miért történt, talán súgna valamit a Mindenható? Lehet megneheztelt, már nem is szeret, szeret, nem szeret, de azt nem hiszem, vagy esetleg Neki is tréfás kedve kerekedett?

Igen, ezt jó volna megtudni, de hogy ebben pontosabb egyetértésre jussunk, ehhez itt sajnos már késő, a mise végéhez közeleg. Hívjunk talán segítséget? A telefont nem veszik fel. Oldjuk meg magunk? Jobb híján − kénytelenek vagyunk. S a belső sugallatokat hallgatva számtalan szebbnél szebb gondolat jut eszünkbe, míg végül túratársam javallata győz: vigyük el az ő biciklijével az enyémet, aminek a konkrét kivitelezését ugyan egyikünk sem tudja elképzelni, ha mégis, természetesen ketten kétféleképpen. Még szerencse, hogy nem kötöttem hozzá sem fához, sem rácshoz a járművemet, akkor nehezebb dolgunk lenne.

Fotó: Csanak Elza

Fotó: Csanak Elza

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Végre mégis elindulunk: bicikli hátán bicikli, s ketten kétfelől kormányozzuk, egyensúlyozunk, közben ráadásul már az idő is szorongat, sietnünk kell, mert a következő program, s vele az ünnepi vacsora, késésünkkel elúszni látszik. Igyekezetünk némely járókelőnek valamiért gyanúsnak tűnik, gúnyos megjegyzések hallatszanak mögöttünk: közte rendőrség, rendőrség − ami minket különben nem nagyon zavar, ők sem eredtek nyomunkba. Sietünk tovább, bár nem egyszerű a feladat, súlyos a szerkezet, olykor dőlni akar, a rakománytól a kormány is alig moccan, de így sem mulasztjuk el útközben a speciálisan különleges árnyékképeket futólépésben is szemrevételezni. „Mindhalálig művészet” − mondja Elza.

Fotó: Csanak Elza

Fotó: Csanak Elza

Aztán ahogy haladtunk, két út találkozásánál egy garázskapun váratlanul megpillantottuk abszolút szabályos, merőleges biciklis árnyékunk, földhözragadt Pegazus, miközben egy közelgő autó fényszórójának hála, egyszer csak növekedésnek indultunk, majd a kanyarodás változó fényviszonyaiban szép oválisan majdnem-majdnem elszálltunk − erre a produkcióra a nagy sietségben legalább fél percet áldoztunk −, szerencsére a sofőr is észlelte ottlétünk, így mégis-mégis megmaradtunk, Pegazus ismét kerékpárrá alakult. Csak mi láttuk. Hiába a kis pihenő, egyre nehezebb lett a szerkezet, meg a kormányzás, főleg, hogy útközben néhány bokrot is formára nyesegettünk, ám mindezek vissza nem tarthattak, sietnünk kellett célunk, mindenekelőtt a lakatkulcs felé. Igyekezetünknek végül egy hatalmas keresztespók állta útját − azaz mit állta, szállta/szőtte/lebegte keresztbe − a levegőben. Kikerülni, eme alig kormányozható biciklikompozícióval, objektíve lehetetlen. Mi legyen, mi legyen, tépelődtünk újra keveset, de akkor szerencsére megpillantott túratársam egy hosszú szál bóbitás pitypangot a fűben, nyomban letépte, s mint Don Quijote dupla szélmalommal, megvívott a pókhálóval. Repültek szerte széjjel az apró pitypangernyők, s hamarosan elhárult az akadály. Föllélegezve az alig látható megpróbáltatástól, a nagy csata győzelmi mámorában gurulhattunk, kocoghattunk egyenesen tovább, felvértezve immár fékezetlen derűvel a következő eseményre.

 

Az esszé az Apertúra Magazin „Láthatatlan Szeged” című pályázatára érkezett pályamű, a felnőtt kategória III. díját nyerte el. A cikk megjelentetését Szeged Megyei Jogú Város Önkormányzata támogatta.

Hozzászólások

hozzászólás