A huszadik század elején megjelent amerikai hard-boiled krimiirodalom, valamint a negyvenes-ötvenes években kialakult film noir egyik központi kérdése az, hogy hogyan képes az egyén megőrizni moralitását egy eredendően bűnös környezetben. Ezek a bűnügyi történetek nehezen minősíthetőek a klasszikus értékrend szerint, a karakterek válaszreakciói bizonyos esetekben erősen megkérdőjelezhetőek erkölcsi szempontból. Hogyan lehetséges az, hogy egy gyilkosságot etikailag elfogadottnak tekintsünk? Milyen események vezetnek ahhoz, hogy az egyén a bűn útjára lépjen? Ösztönös ez vagy speciálisan emberi tulajdonság? Vajon állatok vagyunk mindannyian, akik csak a túlélésre játszanak?
A kétezres évek elején a spanyol alkotópáros, Juan Díaz Canales és Juanjo Guardino megteremtette a képregény- és krimitörténelem új alakját, John Blacksadet. Blacksad tökéletesen illeszkedik a hard-boiled detektívek sorába: keményöklű, szarkasztikus és jó szerető. A különbség csak az, hogy kilenc élete van. John Blacksad magánnyomozó az ötvenes évek Amerikájának keleti partján. Körülbelül 180 centiméter magas, fekete bőrű. Pontosabban fekete szőrű. John Blacksad ugyanis macska vagy legalábbis macskaszerű. Ez világ már csak ilyen. Tele van állatokkal, akik embereknek hiszik magukat. Vagy emberekkel, akik állatoknak hiszik magukat.
A hard-boiled típusú bűnügyi történetek az 1920-as évek elején szakítottak a műfaj konvencionális szabályaival, alapsémáival, vagy legalábbis megpróbálták újraértelmezni azokat. Ez nem meglepő, hiszen a huszadik század első évtizedeiben lezajlott társadalmi és kulturális modernizmus a művészeti ágak összességére, valamint a technológiai fejlődésre egyaránt hatással volt. A konvencionális formáktól és a bevált normáktól való tudatos elhatárolódás követelményként jelent meg a műalkotások létrehozásakor. A krimi korábbi időszakára, az úgynevezett aranykorszakra egyfajta elegáns angolszász értékrend és habitus volt jellemző, az etikai és erkölcsi kategóriákat könnyen meg lehetett különböztetni egymástól. A bűnügyek megoldásában az észérvek követése, a tények ismerete és a pallérozott elme logikája segítette a nyomozó – sok esetben nyomozónő – hőst. A kriminek ez a hagyománya nem szűnt meg teljesen a húszas évek elején, ám a korabeli közönség másfajta képet várt el a bűn reprezentálására. Olyan képet, amely sokkal közelebb állt az akkori valósághoz.
A „nagy háború” után újraformálódó Egyesült Államok – a világ többi országához hasonlóan – nehezen tudta feldolgozni a pusztítás traumáját. A „lehetőségek hazája” tökéletes színteret biztosított az újonnan jelentkező szervezett bűnözés számára, ezzel együtt pedig Amerika megismerkedett a korrupcióval és a kábítószerekkel is. Az alkoholtilalom alatt a kisebb-nagyobb bűncselekmények szinte elkerülhetetlenül váltak mindennapossá. Az utcai lövöldözések egyre gyakoribbak lettek. A bűnözés elfogadottá, olykor életformává vált. Az emberi élethez való viszony megváltozott. Ezek voltak az úgynevezett „üvöltő” húszas évek, amikor az új szellemiség lendülete hihetetlen energiával tombolt az élet minden területén egészen az 1929-ben kirobbant gazdasági világválságig. A régi típusú krimi „erkölcs-detektívjei” ezen az ingoványos talajon nehezen állták volna meg a helyüket, olyan nyomozókra volt szükség, akik könnyen tudtak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez.
A hard-boiled és a noir történetek egyik legikonikusabb alakja a magánnyomozó, aki egyfajta városi cowboyként, kemény, magányos hősként jelenik meg. Ez a hős viszont nem makulátlan, múltja jelentős részét fekete foltok takarják. Szemben az aranykorszakbeli klasszikus történetekkel, amelyekben a nyomozás a bűn elkövetésének és megoldásának zárt rendszere, az új típusú krimikben ez a két esemény összemosódik, sokszor nem kapunk minden kérdésre választ adó megoldást. Ezzel együtt a nyomozókarakter szubjektuma sem tud az eseményektől független maradni. Nyomozásai során rendszeresen szembemegy az egyébként megkérdőjelezhető törvénnyel, olykor ő maga is gyilkosságok elkövetője lesz. Személyisége erkölcsileg problémássá, moralitása kérdésessé válik. A gyakran egyes szám első személyű narráció a nyomozó gondolatait fogalmazza meg. Ebből derül ki, hogy a karakterek cél nélküliek, az akcióból fakadó reakciók ösztönösen vezetik tovább sorsukat. Folyamatosan sodródó személyiségek, akik egy nagyobb folyamat (urbanizáció, alvilági játékok) elemévé – néha veszteseivé – válnak. Ritkán találkozunk őszinte jellemekkel, a történetvezetést meglepetések, csalások, ármányok és bizalmatlanságok építik fel.
A noirokat és a krimiket átható nyomasztó hangulat véleményem szerint elsősorban az emberi jellemek és kapcsolatok kiismerhetetlenségének bizonytalanságából fakad. A jellem és az identitás fogalma meghatározhatatlanná válik, egyfajta torz tükör, amely folyamatosan új alakzatot, formát vesz fel. Hogyan lehetne ezt a jelenséget megfoghatóvá, könnyen értelmezhetővé tenni? Canales és Guardino a jellemeket állati testbe helyezte, bemutatva ezzel az emberi természet kiismerhetőségét. Viszont az antropomorfizáció más példáival szemben érdekes módon mintha a jellemek alakítanák ki a saját állati formájukat. Az antropomorfizáció fordítottan működik tehát, nem a forma telítődik meg a tulajdonsággal, hanem a jellem válik formálisan megjeleníthetővé. Olyan világot teremtettek, amelyben a személyiségvonások fizikai tulajdonságokká válnak, vagyis az identitás vizuálisan reprezentált.
Az antropomorfizáció körülbelül akkor kezdődött, amikor az ember képessé vált arra, hogy elkülönítse magát a világ többi dolgától. A dolgok megszemélyesítése megkönnyítette azok megértését. Ez a módszer olyan értelmezési szűrővé vált, amelyen keresztül a szubjektum nélküli, objektív világ elemei érzelmekkel telítődtek, kontrollálható és értelmezhető egységekké váltak. Így lehetett a viharok tombolását valamilyen spirituálisan felsőbbrendű szubjektum haragjaként felfogni, vagy ilyen módon tudták a madarak párválasztását szerelemként értelmezni. Az állati antropomorfizáció egyik előfordulása hosszú évszázadokig a mese volt. A mesékben szereplő állatok általában jól körülhatárolható morális értékeket képviseltek, amely elősegítette a gyerekek társadalmi és szociális fejlődését. Később az animációs film megjelenésével olyan karakterek jöttek létre, mint Mickey egér, Donald kacsa és társaik, akik inkább két lábon járó gegek voltak, mintsem valódi emberi jellemek. Egy újabb háború kellett ahhoz, hogy az állati karakterek még emberibbek legyenek. A vietnámi háború után, a hetvenes években jelentkezett először az a tendencia, amelynek során a lélektaniság új szintre emelkedett a perszonifikált állatok estében. Richard Adams angol író Watership Down (1972)[1], valamint The Plague Dogs (1977)[2] című novellái már olyan drámák, amelyekben az állatok az emberi gyarlóság allegóriáiként jelennek meg. A képregény médiumában az egyik legnagyobb áttörést Art Spiegelman 1991-es Maus című alkotása jelentette, amely a Holokauszt sajátos bemutatására használta az antropomorfizációt.[3] Ennek a folyamatnak az egyik végterméke lett Blacksad és a világa.
Canales és Guardino Blacksad című képregény-sorozata 2000 novemberében indult útjára. Az eddig öt részből álló széria cselekménye a hard-boiled krimik tradícióját alapjául véve az amerikai társadalom árnyoldalát mutatja be, újragondolva annak bizonyos aspektusait. A szerzők a már ismert cselekményelemeket (például a rejtélyes színészgyilkosságokat, a politikai korrupciót vagy az etnikai kisebbségek helyzetét) és karaktereket (a végzet asszonyaként megjelenő femme fatale-t, a nyomozót vagy akár a zsurnalisztát) új perspektívába helyezik azzal, hogy szereplőiket antropomorfizált állatok alakjában jelenítik meg. A képregény egyik legfontosabb szerkezeti sajátossága az, hogy folyamatos határtörésekre épít, megbontva a fikciós és valóságos tér, valamint az identitás egésznek gondolt egységét.
Blacksad története valamikor az ötvenes évek Amerikájában játszódik. A magándetektív jellemzésére használt jelzők miatt nem ér minket váratlanul, hogy a minden szituációban talpraesett, a bajok között ügyesen lavírozó karakter macska formájában köszön vissza ránk a képregény lapjairól. Blacksad rutinosan mozog az városi élet árnyékos oldalán, ismeri annak rejtett zugait. Igazi noir karakter, abba üti az orrát, amibe nem kellene, rendszeresen elpáholják, de nem tanul hibáiból.
Mint már említettem, a noirokban megjelenő karakterek általában „köztes” figurák. Definiálásuk rengeteg pontban – törvényesség, etika – nehézségekbe ütközik. A karakterek a történetekhez hasonlóan bonyolultak és kiismerhetetlenek. Canales és Guardino világában ezek a határtörések hatványozottan jelen vannak, kezdve a megjelenítő médium eklektikusságával – amely jelen esetben nem képezi az elemzés tárgyát –, az egész mű összeütköztetések, illetve egybemosások rendszereként funkcionál. Ennek egyik leglátványosabb példája a már említett önazonosulási probléma vizuális reprezentációja, amely magában foglalja az „állati” és az „emberi” különbségét, illetve ezek újragondolását. Az antropomorfizáció és/vagy zoomorfizáció megkérdőjelezi mindkét fogalom helyénvalóságát és érvényességét. A kérdés nem az, hogy mi „emberi” és „állati”, hanem az, hogy mi milyen mértékben „emberi” vagy „állati”. Azzal, hogy az identitás testi tulajdonságokként is megjelenik, az alkotók az emberi természet megváltoztathatatlanságára utalnak. Cselekvéseink, választásaink bizonyos mértékben függnek a szabad akarattól, de azok leginkább valamilyen belső ösztönösség eredményei, az identitásból fakadóan eleve elrendeltettek. Az azonos kasztba vagy szerepkörbe tartozó személyiségeket ugyanabba a fajba sorolják, például a rendőrök nagy része kutya vagy a kutyák fajába tartozik. Mégis arra a megállapításra jutottam, hogy a karakterek inkább az emberek irányába mutatnak, mozgásuk, viselkedésük emberi, ám ezekre rárakódik az adott állatfajra jellemző gesztus, viselkedésforma is.
Az önmeghatározás és az identitás a történet folyamán gyakran szegregációs kérdéssé válik. Ennek egyik leglátványosabb példája a sorozat második, Arctic Nation című részében található. A történet középpontjában a faji szegregáció kérdése áll: az állatok egy bizonyos csoportja alacsonyabb rendűnek bélyegzi meg a fekete szőrű állatokat, a fehér szőrű állatok felsőbbrendűségét hirdeti. Blacksad karakterének újabb ellentmondásossága jelenik meg ebben a mozzanatban. A macska fekete szőrű – a noir történelem első színes bőrű nyomozóját ismerhetjük meg a személyében? -, de a pofája fehér. Blacksad tehát etnikailag se tartozik egyértelműen egyik rasszhoz sem, kívülálló karakter.
Szintén egyfajta határelmosódásról beszélhetünk a sorozat történeteit illetően. Szemben a hard-boiled novellákkal és regényekkel, amelyekben a történet a megalkotott fikció határain belül mozog, a képregény elbeszélése a mi valóságunk, történelmünk elemeit használja fel. A Holokausztra, a hidegháborúra és más történelmi eseményekre való utalás elmozdítja az alkotáson belül létrejövő imaginárius világ határait, a valóság és a fikció különös fúzióját hozza létre. A reflexió olyan apró mozzanatokban is jelen van, mit például a rádióban felcsendülő dalok – melyek nagyrészt jazzszámok a húszas évekből –, a politikából és művészetekből ismerős alakok, valamint Blacksad narrációja, aki saját detektívszerepére reflektál. A torzult mesevilág így kilép a fikció kereteiből, különös realitásértéket kap.
Végezetül térjünk ki a képregény vizuális stílusára! Juanjo Guardino gyönyörűen megkomponált és megfestett képei mintha csak egy kifinomult Disney animációból lennének kivágva. A rokoníthatóság nem véletlen, a művész több évig dolgozott a szupercég különböző stúdióiban. Az egyes jellemeket megjelenítő állatokra egyszerűen nincs más szó, mint a tökéletesség. Emellett a képregény a városi környezet, valamint a belső terek ábrázolásában is felejthetetlent nyújt. A rajzok könnyedek, természetesek, kísérletező jellegű mozzanatokat ritkán fedezhetünk fel bennük. Az újfajta látásmód a rajzstílus és a narráció összeegyeztetéséből fakad. Az erőszakos, gyilkosságokkal tűzdelt, valamint a szexualitással megfűszerezett témák egyértelműen arra utalnak, hogy a sorozatot nem gyerekközönségnek szánták. Engedjük hát, hogy Blacksad elkalauzoljon minket egy olyan világba, amelyben mocskos mancsokkal húzzák meg a whiskey-s üveget és a revolver ravaszát!
Krimi- és képregény-rajongóknak kötelező darab!