Ha valakinek még nem cseng ismerősen Borsi Flóra neve, ne habozzon tovább olvasni.  Flóra 2007 óta foglalkozik fotózással, képei olyan külföldi sajtóorgánumokban is megjelentek már, mint a The Daily Mail, a The Huffington Post, az Oakland Press vagy a BBC Culture.[1] Munkáiból most három fotósorozatot mutatok be: a popkultúrára kitűnően reflektáló Time Travel című sorozatot, a „festmények élőszereplős változatát”, a The Real Life Models című projektet és a szimbolista festők látványvilágának, színhasználatának hagyományait remekül továbbgondoló manipulált képeket.

A Time Travel-sorozat fekete-fehér fényképei Woody Allen Manhattan (1979) vagy Noah Baumbach Frances Ha (2012) című filmjeit idézik, azzal a különbséggel, hogy nem kizárólag átlagos élethelyzeteket rögzítenek, hanem ikonikus pillanatokat, ikonikus alakokkal. Borsi Marilyn Monroe-val fotózkodik a mosdóban, Elvis Presley koncertjén az első sorban őrjöng, Andy Warhollal bulizik, vagy sikítva köszönti a reptéren a Beatles tagjait. Ezekre az egyébként is zseniális érzékkel elkapott fotókra hibátlanul illeszti rá magát, mi több, felveszi a képen látható emberek és korok stílusát, így szinte szó szerint beleolvad a környezetbe. A Beatles reptéri fotóján például olyan jól sikerült a szerkesztés, hogy elsőre ki sem lehet őt szúrni a tömegben. Időutazásainak helyszíneit és személyeit is megfelelően választotta ki, hiszen ki ne szeretne Woody Allen standfotósa lenni? Ez volt az a sorozat, amelyre a legtöbben felfigyeltek a szakmában, és én is szívesen mutogatnám iskolapéldáként a Photoshop használatához.

Borsi Flóra Time Travel

Borsi Flóra Time Travel

A „festmények élőszereplős változata”, azaz a The Real Life Models című projekt egy szemet gyönyörködtető sorozat, melyről a külföldi sajtóorgánumok közül a BBC Culture és a The Guardian –The Observer is beszámolt. Ezeknek a fotóknak az az erősségük, hogy Borsi át mer lépni a határokon, fantáziadúsak, ugyanakkor manírmentesek, és többek közt Kees van Dongen, Rudolf Hausner, Amedeo Modigliani, Kazimir Severinovich Malevich és Pablo Picasso remekműveit aktualizálják egyedien. Mindegyik festő munkájára jellemző az arányok szándékos pontatlansága és a szimmetria megbontása. Borsinak ugyanez volt az alapkoncepciója, így a festmények alakjait szellemes figurákká változtatta. Picasso zöld kalapos nőalakja klasszisokkal félelmetesebb életre keltve, mint festményen. A fényképeken ráadásul a fotómanipulált verziót az eredeti kép elé komponálta, így az alkotások egymásra felelgetnek, és színvilágban is remekül kiegészítik egymást. (Borsit ebben a sorozatban egy fotó – Nan Wood Graham és Dr. B.H. McKeeby Grant Wood’s Models for „American Gothic’’ című 1942-ben készült képe – inspirálta, melyen Grant Wood modelljei pózoltak a róluk készült festmény mellett.)

Borsi Flóra Real Life Models

Borsi Flóra The Real Life Models

Flóra a saját bevallása szerint a szerkesztőprogramot pusztán csak eszközként használja ahhoz, hogy az átalakított kép a legkevésbé se tűnjön átalakítottnak. Már ez az érdekes paradoxon is elég ahhoz, hogy felfigyeljünk a munkáira, ugyanis tényleg sikerül elérnie ezt a hatást. A képei alapján a befogadó könnyen asszociálhat Arnold Böcklin, Michail Vrubel, Rippl-Rónai, Csontváry vagy Odilon Redon munkáira, de Borsi fotóinak sajátos kompozíciója, egyedi szín- és térhasználata is van.

Úgy gondolom, hogy a tartalmuk szempontjából a Manipulations című sorozat képei a legattraktívabbak. A Derniére Temps (Utolsó alkalommal) című fénykép például lenyűgözően sejtelmes, megfoghatatlan alkotás, a maga sötét hangulatával fantazmagórikus látvány. Borsi ebbe a kísérteties atmoszférájú témába is képes olyan apró, üdítő jelenséget csempészni, mint a kolibri. Ez az a művészi érzékenység, amelyet nem kell feltétlenül túlértelmezni, elég, ha csak látjuk és érzékeljük, ahogy előtűnnek a sűrűn gomolygó füstből a kép szereplői. A látványt uraló ridegség megkapó, ám a kolibri apró, ékszerszerű megjelenése képes rajta némileg szelídíteni.

Borsi Flóra Derniér Temps

Borsi Flóra Derniére Temps

Az Undenied című képen egy falból kinövő jegesmedve karolja át a művészt. Hátborzongatóan valódinak tűnik, és hiába tudjuk, hogy a falból nem nőnek ki medvék, legalább olyan magától értetődő, természetes látványnak hat, mintha egy vázát fotózott volna le az asztalon. A képen remekül használja a színeket, a fehér dominál, de nem tolakodóan, hanem inkább matt, kellően nyomasztó árnyalatban. Az emberi testet is inkább porcelánszerűnek látjuk, mintsem természetesnek, ráadásul velőtrázóan hatásos, hogy az egyetlen élénk szín a szemből csordogáló vér vöröse. A testet, ahogyan a többi fotóján is, kimozdítja a természetes állapotából, a testrészeket lekicsinyíti vagy megnagyobbítja, ezen a képen pedig szinte rémisztő hatást kelt a vért könnyező szemmel. A medve egyben az elrejtést is szolgálja, a lecsupaszított test takarója, amely kíméletlenül utal az állatok megöléséből származó profitra a divat területén.

Borsi Flóra Undenied

Borsi Flóra Undenied

Ezzel ellentétben a Subjective Freedom I. és II. igencsak ironikus felütéssel cseréli meg a házi kedvencek pozícióját az emberével. Ezeknek a képeknek is Borsi a szereplője. Kevés fotóművész tud napjainkban portrékat csinálni önmagáról úgy, hogy azok ne váljanak unalmassá, sőt, azt az érzést keltsék, hogy teljesen más embert látunk a képeken. A Subjective Freedom I. című fotón a művész került a kalitkába, a madár pedig kívülről, az ujjára ülve figyeli. Szellemes, ugyanakkor elgondolkodtató, de nem görcsösen telített mondanivalója van, rámutat arra, hogy milyen lenne, ha mi lennénk rácsok közé zárva, vagy milyen érzés akváriumban tengetni a napjainkat. Többrétegű szabadságmotívumot is megfogalmaz: az embert is korlátozzák bizonyos tekintetben, másoktól függ, és mivel a bezártság az embernek sem alapvető közege, nagyszerűen hasonul ebben az állat és az ember egymáshoz. Ahogy a címben is olvashatjuk, a szabadság „subjective”, és ezzel pedig arra is pontosan reflektál, hogy a szabadságfogalom mindenkinek egyéni és a környezettől függ, ugyanakkor mind az ember, mind az állat túlzott korlátozása egyértelműen negatív.

Borsi Flóra Subjective Freedom I.

Borsi Flóra Subjective Freedom I.

Ugyanez a gondolatmenet figyelhető meg a Subjective Freedom II. című képen is. Ez a fotó látványosabb, mivel a halak a levegőben úszkálnak. Mindkét képen remekül komponálja a színeket, a Subjective Freedom I. esetében inkább nosztalgikusan közelít a témához, a kalitka is régies darab, és a művész ezt a hangulatot a régimódi fodros galléros ruhájával és frizurájával is erősítette. A kép akár az 1800-as évekből is származhatna. A Subjective Freedom II. azonban modernebb, a fényviszonyok megkapó plasztikusságot kölcsönöznek a képnek. Ez a kép is a természetellenesség állapotát és a fullasztó társadalmi normák nyomását jelképezi. Az akvárium az a tér, amelyből látjuk ugyan a környezetünket, de felszabadultan nem lehetünk részei a világnak, hiszen a víz nyomása alatt vagyunk.

1173595_646011118766144_1769971799_n

Borsi Flóra Subjective Freedom II.

Úgy tűnik, Borsi Flóra számára nincsenek határok. Remélem, hogy még több valóságtól elrugaszkodó és jó társadalomkritikai érzékkel megjelenített alkotással örvendeztet majd meg minket a jövőben. Fontos ugyanis, hogy a fiatal művészek képesek legyenek nyíltan, szemtelenül és a hozzájuk legtesthezállóbb formákban megfogalmazni a véleményüket az őket körülvevő világról, ha kell, a Borsiéhoz hasonló attraktív köntösben.


[1] Borsi Flóra honlapja. http://www.floraborsi.com/

Hozzászólások

hozzászólás

Szerző

Tóth Emese vagyok, 24 éves, általában jó kedélyű, Szegeden élek, szeretek is itt élni és gyakran előfordulok a belváros mindennapjaim szempontjából fontos ?dramaturgiai? pontjain. Nem is igazán datálható, mikor kezdtem cikkírással foglalkozni, mert nem úgy keltem fel egy nap, hogy ?Mától újságíró akarok lenni!?, habár kétségtelen ez nagyon szépen hangzana most. Leginkább mindenről írnék, a műcsirkét majonézzel nyakon öntő posztmodern színházi előadásoktól kezdve a trolin gyakran utazó idős bácsiig, aki szerint a fiatalok néha rosszabbak, mint egy bokaficam. Főleg a képzőművészet és a színház érdekel, mert egyetemi tanulmányaim során erre a két témára fektették a hangsúlyt. Nincs kifejezetten kedvenc festőm, szobrászom, színészem, trapézművészem szinte bármilyen produktumtól képes vagyok elalélni vagy épp idegbajt kapni, kedvenc íróm viszont kettő is van: P.G. Wodehouse és Charles Dickens. Mindkettő fekete humorával és hangyányi neuroticizmusával fogott meg, de összességében az is tetszik bennük, ahogyan általában a világot látták. Valahogy hozzájuk hasonlóan látom én is magam meg a világot és próbálom ezt a látásmódot írásban kellőképpen visszaadni, de csak remélni tudom, hogy valakinél célba is ér.